Eszik, nem eszik?!

Gondolatok Eszik Alajos április 26-án nyíló kiállításáról egy elfeledett életmű kapcsán

Miközben kellemes blueszene szól a háttérben, egy régen olvasott könyvvel a kezemben azon tűnődöm, hogy miért is lett Szlávics László művészete ennyire partvonalra állítva a feledés homályába csomagolva? Szlávics a 70-es, 80-as éveknek tűrt, vagy inkább megtűrt szürrealista magyar művésze volt, és nem mellesleg a 20. századi magyar lemezszobrászat atyja, aki Dali nyomdokain elindulva egy hiteles, hogy ne mondjam érthető szürrealista festői életművet hagyott hátra a maga egzisztencialista szimbólumaival, kritikáival, mondanivalójával, ami hányatott életéből sarjadt. Persze művészete nem azon művek gyűjtőhelye, amit egy pillanatnyi ránézésre meg lehet érteni, már ha a befogadó hagyja magát, és nem rémül meg a szürrealista szimbolika időtlen, és néha – valljuk be – provokatív világától. Annak idején – futnak a gondolataim –, mikor Szurcsik József kiállítását rendeztük a Galériában, és Olasz Pista kollégámmal a képek címeit helyeztük ki, azzal szembesültünk, hogy elég, ha ránézünk a képekre, és milyen érdekes, tudjuk, hogy melyik képnek mi a címe egy, hozzáteszem, szintén szürrealista festő- és grafikus műveinél. Nem kellet hozzá külön lista, hogy be lehessen azonosítani a képeket, mert a képek tartalma, mély szimbólumaikkal együtt adták címüket. Miért is adott volna más címet a művész, mikor volt mondavalója? Miért is írom mindezt? Mert mai világunkban – van erre is ellenpélda jószerivel – láttam sok olyan, a közönség által realistának és fogyaszthatónak tartott művet, amin a cím köszönőviszonyban sem volt a kép témájával. Lehetne mondani, szíve joga a művésznek, hogy egy egyszerű almákból és poharakból álló csendéletnek, vagy egy szimpla utcarészletnek olyan címet adjon, hogy pl. lila bársonyba csomagolt űrlények érkezése, vagy az élmények tánca a pohár körül… Csakhogy nekem ezekkel az a bajom, hogy nem igazán tartom hitelesnek, még akkor sem, ha szakmailag jól vannak megfestve ezek a művek. Másik hasonló élményem Soós Gyuri kiállítása volt. Behozta a képeit, és szintén nem volt kérdés, hogy melyik cím melyik képhez tartozik, egy szintén olyan művésznél, aki tucatnyi szimbólummal dolgozik. Merthogy volt a művésznek mondanivalója, és ezt a mondanivalót ki is tudta fejezni a festészet eszközeivel. Nincs rászorulva arra, hogy egy élmény nélküli, rutinból festett képet egy elmeroggyant címmel próbáljon meg hitelessé vagy érdekessé tenni, esetleg a kép rutintól kongó ürességét egy hülye címmel megtölteni. Természetesen mi, akik ezekről a művekről írunk, nekünk is megvan a magunk felelőssége, ha nem merjük kimondani x, vagy y művéről, hogy egy semmitmondó sematikus rutin. Ezzel kapcsolatban majd tessenek elolvasni Zsolnay Laci kollégám írását Szamuely derékszíjáról, mert megéri! Lehet rajta sírni, lehet rajta nevetni, de sajnos egy olyan görbe tükör, ami az igazat mutatja, akkor is, ha nem szeretjük látni az általunk álszent módon olyannyira agyondicsért torz valóságot. Mert bizony a gnóm akkor is gnóm, ha azt mondjuk rá, hogy csinos királylány… Szóval mivel nem akarok írásommal úgy járni, mint az említett x, y, művészek „művei”, írásom címe kapcsán talán már érthető, hogy egy olyan művész képeit szeretném ajánlani, akit szintén a hiteles alkotók közé sorolok. Azok közé, akiknek élményt ad a művészete, és akkor is mondanivalót közvetít, ha ezt a mondanivalót a művész nem konkretizálja a művein, hanem olyan fogódzókat nyújt a nézőnek, amik az emberrel kapcsolatban a pillanatok boldogságát, a szabadságot és önkifejezést – nem a művész, hanem az ember önkifejezését általánosan – mutatva meg, és hívja továbbgondolásra a nézőt. Itt utalok vissza írásom első részére, Szlávics és Szurcsik művészetére. Ne féljünk attól az esztétikai, szellemi utazástól és kalandtól, amire egy-egy ilyen autentikus alkotó hív meg minket, még akkor sem, ha első ránézésre meghökkentő, vagy megrendítő módon tálalja a mondanivalót, és szimbólumokban kifejezett világuk gondolkodást is elvár a befogadótól. E művek mindössze pár perccel kérnek többet, mint egy virágcsendélet, de viszonzásul az élet mindenkit foglalkoztató kérdéseire keresik a válaszokat, és ebből a nézőt sem hagyják ki.

Csiszár Róbert

Eszik Alajos: Kínai legyező © Eszik Alajos

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s