(El)kalandozások a szolnoki Munkácsy-kiállítás ürügyén

Zsolnay László: (El)kalandozások a szolnoki Munkácsy kiállítás ürügyén


A Damjanich János Múzeum szubjektív kiállításvezetésre invitálja látogatóit, melyben  Zsolnay László művészettörténész gondolatait olvashatják a Pákh Imre gyűjteményéből összeállított szolnoki Munkácsy tárlat festményeiről.

Fotók: Pákh Imre gyűjtemény

Ásító inas

1868-69, 83×69 cm, olaj, fa

Jó reggelt! Vagy jó estét? Ki tudja, hogy álom előtt vagy álom után vagyunk-e? Azt tudom, hogy illetlen ez a nagy ásítás úgy, hogy nem takarja a kéz a nyitott szájat, de az nem illetlenség, hogy kiállítás látogatók ezrei lesik meg a kis inas intim pillanatát? Nem, mert a művészet álom és valóság, mese és realitás, intimitás és a legkegyetlenebb közügy. Munkácsy képeit nézzük, talán már mindet ismerjük, de most itt vannak velünk Szolnokon. Intim lehet a pillanat, mikor megállunk a kiállítóteremben egy-egy képe előtt. Intim lehet, csoda és varázslat, mítosz, s a mindennapok öröme, fájdalma. Kettesben Munkácsyval! De ehhez kevés Munkácsy zsenije, ehhez mi is kellünk, látogatók. Arra szeretném buzdítani e sorok olvasóit és a tárlat látogatóit, hogy álljanak nyitott szívvel a művek előtt, felejtsék el, amit eddig tanultak, vagy okos emberek mondtak nekik, s engedjék, hogy a képek meséljenek. Az sem baj, ha az a mese másról szól, mint ami eredetileg a valóság, hiszen ez a művészet lényege. A teremtő géniusz létrehoz egy csodát, s az tőle függetlenül életre kel, s a befogadóban élményt, megismerést, katarzist vált ki. Ilyen utazásra hívom olvasóimat a művészet, Munkácsy kapcsán. Hagyjuk a képeket beszélni, fejtsük meg együtt a kis inas álmát, nem feledve persze azt sem, hogy ez a gyerek korántsem valami szépet álmodott. Fáradtan feküdt le és kilátástalanul, s az alvás sem hozott neki megkönnyebbülést, ugyanolyan fáradtan ébredt és kilátástalanul. Ez a nap is olyan lesz, mint a többi, nincs kiút belőle. Vagy mégis? Mint látjuk neki volt. Vele indulunk most el egy kis kalandozásra a 19. sz. második felében.

Önarckép

1870-es évek, 48×31 cm, papír, kréta

Hát ő itt Miska! Vagy inkább már Mihály. Talán nekünk már a Mester. 1844-ben született Munkácson. Tekintete ábrándos, de úgy látom, kissé makacs is. Jellegzetes bajusza összetéveszthetetlen. Ő a hajdani árvaságra jutott asztalos inas Békéscsabán. Az aradi asztalossegéd, Szamossy Elek vándorpiktor tanítványa Gyulán, Aradon, Buziáson, Beodrán és Gerendáson. De ő a pesti és bécsi művésznövendék is, aki a bécsi akadémiát félévkor otthagyta, mert nem tudta fizetni a tandíjat. Majd ösztöndíjjal München és Düsseldorf következett. Rembrandt bűvöletében élt, aminek gyönyörű mélybarna árnyalatai elkísérték élete végéig. Közösen bérelt lakást Paál Lászlóval, a korszak másik nagy nyughatatlan lelkű festőóriásával. Valószínű, hogy azt a betegséget is együtt szerezték, amit idegenbe szakadt, női társaságtól mentes környezetben fiatalemberek el szoktak kapni vörös árnyalatban fürdő éjszakai helyeken. E betegség volt az oka a szeretett barát, Paál László oly tragikusan rövid életének.

Ezek az évek meghozták a sikert és a hírnevet is. Elismerések a világkiállításokon, művei kelendőek, 1871-től már Párizsban él és hamarosan meg is nősül. A hajdani asztalos inas előkelő műteremben dolgozik és egy özvegy bárónő a felesége. Külföldi sikerei mellett nem felejti hazáját sem, gyakran hazalátogat, s hazai megrendeléseket is teljesít. Zseniéjét többek között nemesi cím adományozásával ismerték el. 1900-ban halt meg, az új évszázad küszöbén, talán nem véletlen ez a dátum, hisz Munkácsy romantikus hullámzású élete oly 19. századi volt.
Látszik mindez ezen a portrén? Talán nem. Talán túl sok, amit Munkácsyról tudunk, és a többit beleképzeljük. Ígérem, hogy e nagyon vázlatos életrajz után már csak a művekkel foglalkozunk, s új meséket álmodunk meg hozzájuk.

Erdőrészlet két alakkal

1868, 61×49 cm, olaj, fa

Ez az az év, mikor Munkácsy Münchenből Düsseldorfba költözik, s együtt lakik, s egy műteremben alkot Paál Lászlóval. Úgy tudom, Barbizonban majd később lesznek együtt. Honnan tehát ez a kép, ami annyira oda kívánkozik? A még oly közeli otthoni emlékekből nem valószínű, Békéscsaba környéke nagy, alföldi pusztákat inspirált volna. De ott van vele Németországban Rembrandt sötét, barnás borongása és a jó barát, ki e hangulatok nagy mestere. Valós-e ez a táj? Ki tudja? Én biztos nem. De azt érzem és tudom is, hogy Munkácsynak nem kellett az erdőt járnia, ott festőállványát felállítania, hogy az erdő látványát, hangulatát, vele együtt a saját hangulatát is vászonra, fatáblára, az örökkévalóságba vigye.

Ahogy a cím is mondja, a festményen két alak is szerepel. No, ezzel nem vagyunk kisegítve! Nem tudjuk, kik ők, de így jó. Jöhet a mese, a kép meséje, ami nekünk íródott. Az tudott, hogy Munkácsy még az impresszionistákban sem szerette az ember nélküli tájakat, hiába magyarázták neki, hogy a táj maga is hordozni tudja, sőt kifejezni is az egész emberi világot. Elképzelem, ahogy Paál Lászlóval ülnek műtermükben képeik előtt, s erről vitatkoznak. Paál jól megvolt a természettel, nem látta belé feltétlen szükségesnek az embert, s valljuk meg, nekünk sem hiányoznak belőle mindig olyan nagyon.
S íme, az első számú feladat a fantáziánk számára: Hol van ez az erdő? Ki a két alak, s mi a történetük? Higgyék el, jó móka lesz e kérdésekre válaszolni. Ha megteszik, lehetőleg figyeljenek oda a kép hangulatára, a két alak viseletére, a köztük lévő metakommunikációra. Ha összeáll egy történet, ezt a képet nem fogják soha elfelejteni. Én már próbáltam, bejött! S hogy a történetnek semmi köze a valósághoz? Kit érdekel, ha lenne valóság, a festmény címe sem ez lenne.

Reök Paula arcképe


1863, 34.4x40cm, olaj, vászon


1863, Munkácsy 19 éves. Vidéki vándor piktorkodás után Mihály Pestre ment tanulni, megindult azon az úton, ami a világhírnévhez vezetett. Sok mindent maga mögött hagyott, s persze sok mindent cipelt magával a lelkében élete végéig. Ha innen nézzük, fontos ez a kép, mert értelmezhetjük búcsúnak is. Hogy ez a búcsú végleges-e, csak a jövő döntheti majd el.
De búcsú ez más szempontból is. Vége a régi életnek s kezdődik egy új. A művészetben is választóvonal a kis Paula arcképe, aki Munkácsynak anyai ágon rokona, mint Reök István, a nagybáty, aki az árvaságra jutó Miska gyereket magához vette. Szép, magas homlokú kislány Paula, meleg barna szemekkel. Öltözködésén a szolid, vidéki jólét látszik. Rajzosan van megcsinálva, de amúgy vidékiesen. Szinte látjuk a vándor festőt, aki megérkezik a városba és feltérképezi a lehetséges kuncsaftokat, s megalkuszik a képre. A lényeg, hogy portré kell, ami olyan, mint a modell, sőt még szebb is, mert a saját kislányát feleségét, önmagát mindenki egy szépítő szemüvegen át látja. Kényes egyensúly ez művészet és valóság között. S az a művészet is milyen művészet? Bizonyára a megrendelő néhány ismerősének falán már lóg hasonló, van egy kialakult mód, ízlés, ami elvárás. A művészet egyetlen mércéje az idealizált hasonlóság, a bevett formák szerint. A festő, még ha képben is van a kor modern tendenciái között, akkor sem modernkedhet, pláne nem újíthat. Ki hiszi el ott vidéken, hogy Párizsban már teljesen másképp festenek?
Paula arcképe tökéletes, a festmény alakja ovális, a gyermek szép és egészen biztosan hasonlít is, mivel Munkácsy rokon és nevelt gyerek, ez el is várható. Valószínűleg Szamossy Elek mellett ez volt a maximum, ami megtanulható volt, a múlt, a hagyományok, a megrendelő tisztelete, a századelő bejáratott ízlése szerint. Ezért fontos ez a portré. Ez van a művész tarsolyában, amikor elindul. S még valami: Paula nem csak hasonlít, de érez, lát, gondolkodik, álmai és meséi vannak, mint Munkácsy Mihálynak, aki ezt érezni, látni, ábrázolni tudja.

Így már elindulhat hosszú útjára, s immár csak rajta múlik, s persze a jó szerencsén, milyen művészi sorsot teljesít be.

Dűlő szénásszekér

1868, 107×151 cm; olaj, vászon


Vegyük ezt a képet is szimbólumnak. Valóságos utazás, emberi életút, s a művészi fejlődés jelképe. Tóth Matild arcképén az úton megismert embereken át próbáltuk a művészi pályát megközelíteni, itt profánabb módon, az úton „levést” egy szénásszekér jelzi számunkra. Honnan, hová, mi módon a felvetődő kérdések sora.

Nem véletlen a szénásszekér, amire pakolhatunk, jól megrakhatjuk, s útközben itt-ott el is hagyunk róla ezt-azt. Bosch Jeromos is használta ezt a szimbólumot az ember életútjának ábrázolására. Munkácsy is úton van. Békéscsabáról Párizs felé tart, bár ő ezt még nem tudja, hisz útközben van, s a konkrét úticél nincs kijelölve. Útközben számos akadályba ütközhetünk. Elég egy mély gödörbe zöttyenő kerék ahhoz, hogy a rakomány egy része odavesszen, s vele együtt a múltunk egy darabja is. Pedig nagyon fontos az, hogy mit viszünk magunkkal, mert azon is múlik, hogy mivé válunk. A kép 1868-as, és ebből következik, hogy stílusban is, felfogásban is érződnek rajta a tradíciók. A későbbi nagy realista most kivételesen visszanyúl a romantikához, oda, amit Kisfaludy Károlyék olyan jól csináltak. De itt indokolt is, ha ragaszkodunk az utazás szimbolikus értelmezéséhez. Úton lenni romantikus kaland és veszély, egész további életünk múlhat rajta. Ki vagyunk szolgáltatva embereknek, lehetőségeknek s persze a Sorsnak, amit most nem véletlenül írtam nagy S-sel. A romantika nagy és veszélyes lényként éli meg a sorsot, megszemélyesíti, érzelmek hordozójává teszi a természetet, ami átölelhet, de meg is semmisíthet bennünket. Ilyen sorsdöntő utazáshoz borús, viharos időjárás illik, nagy sötét madarakkal az égen. Kisfaludy még biztos tett volna rá néhány rettentő villámot is. Ezzel száll szembe az ember, maga gyengeségét feledve, kezében fütykössel, s óvja, amije van, saját emberségét.

S még Mihály az úton harcol, aközben Párizsban, mely felé ösztönösen tart, III. Napóleon meglátogatja a Szépművészeti Szalon kiállítását, s kíváncsi a visszautasított művekre is. Úgy ítéli, hogy ezek legalább olyan jók, mint a kiállított festmények, s elrendeli, hogy rendezzenek belőlük kiállítást. Ez volt a híres Salon des Refusés. A császár és a császárné hivatalos látogatást tett a megnyílt kiállításon, ahol a császárné hátat fordított Édouard Manet Reggeli a szabadban című képének, s úgy tett, mintha nem is látta volna. A császár pedig kijelentette: Ez a kép szeméremsértő. Így lett vége a visszautasítottak szalonjának. Errefelé vezet Munkácsy útja, legalábbis ebbe a városba. De „ide” valójában sosem érkezik meg.

Konyhában

1872-73, 54,6×83,2 cm; olaj, vászon


Ebben az időben Munkácsy már túl van a Siralomházban című festménye sikerén, s műtermét, mint aranyéremmel kitüntetett festő, Párizsban rendezte be 1871 végén. Vagyis búcsú ez a kép is. Búcsú Németországtól, a tanulóévektől, jön Párizs, a művészetek fővárosa, a sikeres Munkácsy Mihály új kihívásokkal teli élete. Búcsú is lehet tehát ez a kép, de folyamatosság is, az otthonról hozott gyermekkor továbbélése a 28 éves mesterben, aki belülről élte meg inas korában a magyar szegény nép nélkülözését. Ez a kis kép azon művek sorába tartozik, amelyek miatt igazán szeretjük őt, a Siralomházban, a Tépéscsinálók, a Köpülő asszony barnásan borongó realizmusa öleli egységgé ezt a festményekbe dermedt bús magyar sorsot.


Mit is látunk a képen? Ahogy a cím is mondja, egy konyhát, vele a nyomor kellékeit: omladozó falakat, szemetet a földön, rozzant széket, hajdan jobb napokat látott használati tárgyakat. Az idő és a sors azonban elnyűtte őket. Az idő, amely itt nem rózsaszín szárnyakon jár, hanem mankókon, amik az asztal mellé vannak támasztva. A felhalmozott tárgyakról Bőhm Pál jut eszembe, aki Munkácsynak kortársa volt, és a nyarait Szolnokon töltötte, s innen tárgyakat vitt magával Münchenbe, hogy népi életképeinek, amiket festett, kellékei legyenek. A szolnoki múzeum képtárában láthatunk tőle munkát. Így építkezik Munkácsy is, csak ő nem tárgyakat, hanem emlékeket vitt magával. Innen a kép mozaikszerűsége.
Valódi életkép ez! Úgy, mint Arany Jánosnál? Este van, este van ki-ki nyugalomban? Korántsem. A környezet hiába népi, mégsem idillikus, sőt nyomorúságos. A nagymama krumplit hámoz, az unoka várakozva áll mellette. A feje lehajtva. A krumplit nézi vagy egyszerűen csak szomorú? Érezhető a beletörődő csend a festményen. Várnak még haza valakit a főtt krumpli vacsorára? Attól tartok, nem. Attól tartok, ők már ketten maradtak végleg. A környezetből nem lehet anyára, apára, testvérekre, cselekvő életerőre következtetni, csak az öregség mindent elengedésére, s a gyerekkor mindenhez alkalmazkodására.
Na, kerülgetem itt egy ideje a forró kását, mint a macska, de a végén csak kibukik belőlem. Te Mihály, miért ilyen nagy a feje ennek a néninek? Vagy csak én nem értettem meg valamit?

Zeneszoba

1879, 84,2×105,4 cm; olaj, fa

Alig vártam, hogy elérjünk az első szalonképig! Sokan lenézik ezeket a festményeket, bár elismerik magas színvonalú művészi kivitelezésüket, de…! De sznobizmust, hivalkodást, a mindennapok szegénységétől való elzárkózást, elitizmust s az ezzel járó lelki és szellemi korlátozottságot látnak bennük. S Munkácsy részéről csak pénzkereseti lehetőséget, s a hajdani szegénylegény büszkeségét feladó befurakodását az úri társaságba. De, s újra egy „de”, másról (is) szólnak a szalonok, amit mai fejjel gondolkodva talán nem veszünk észre. Nem véletlenül kezdtem a szalonok sorát ezzel a képpel: Zeneszoba. Javaslom, lépjünk be! A szalon nagy méretű, elegánsan, gyakran fényűzően berendezett. Már a 18. századból ismerünk szalonokat, amiket a kor tudományos és művészeti elitje látogatott rendszeresen, ahol heves viták során dőlt el az új filozófia, matematika, zene, irodalom, képzőművészet sorsa. Képzeljük el Diderot-t, Helvétiust, d’Alambert-t és Holbach-ot, a négy rettegett enciklopédistát egy társaságban, akik kivételesen most nem Rousseau-t szidják, hanem az épp Angliából érkező David Hume-mal vitatkoznak. S ha sikerült elképzelni, hát közlöm, az eset valóság, korabeli szemtanú leírása maradt meg róla. De maradjunk a zenénél. Már Monteverdi, Gesualdo, Händel vagy Haydn életét tanulmányozva láthatjuk, hogy a gazdagabb és műveltebb körök életének szerves része volt a kotta ismerete és a hangszeren (hangszereken) játszás, s a műkedvelők (dilettanték) otthon muzsikálása, akár hivatásos zenészekkel közösen, s természetesen meghívott közönség előtt. A 19. században Chopin és Liszt, a szóló zongora koncertek elterjedésével, gyakori vendége volt az ilyen szalonoknak, s gyakorta minden fizetség nélkül. Olykor a meghívott, s természetesen belépti díjat nem fizető közönség áhítatosan hallgatta a zenészt, de előfordult az is, hogy a muzsika csak háttérül szolgált a beszélgetéshez.

Charles Hallénak, a kor kiváló zongoristájának egyszer azzal gratuláltak, hogy dicséretesen csendesebben játszott, mint egy neves kollégája, akinek hangos zongorázásától a hölgyek alig tudtak beszélgetni. Nincs azonban okunk feltételezni, hogy a szalonok hallgatósága kizárólag felső osztálybeli bunkókból állt volna, akik borozás közben értelmetlen dolgokról fecsegtek a házi koncert alatt, mivel, mint már jeleztem, az úri osztály számos tagja maga is jól képzett muzsikus volt, s ez különösen állt a társaság hölgy tagjaira. Engedjék meg, hogy gondolataimat itt lezárjam, s ne tegyek epés megjegyzéseket a jelenre.

Öregasszony mappával
Tanulmány a Zálogház című képhez

1873, 86×68 cm, olaj, fa


Most engedjük el magunkat. Jungiánusok leszünk egy kicsit. Énünk és mély-énünk bolyong a pszichológiai archetípusok birodalmában és küzd meg a mappás öregasszony lelkéért. Tehát abból indulunk ki, hogy a képnek nincs címe. A mély-énünk birodalma ez. Meleg barna színek, az este titokzatossága öleli körül az ölében valami könyvfélét tartó idős hölgyet. Nem véletlenül írtam hölgyet, mert ez az asszony nem hasonlítható a konyhában krumplit pucoló asszony nyomorúságához. Ki ő, tesszük fel a kérdést, s apró nyomokon indulunk el a szerteágazó válaszok között, nem csak a festményen, hanem a saját emlékeink között is kutatva. A barna derengésben elvesznek a részletek, a tér nem válik konkréttá. Lehet ő a mítoszok mindent tudó öreganyja, aki a sorskönyvét olvasgatva mereng el az ember dőreségén. De lehet nagyanyánk is, aki kissé lemondóan néz az unokák felé, akik még természetesen nem akarnak lefeküdni, és eszük ágában sincs meghallgatni az elalvás előtti utolsó mesét. Milyen idegölő ez az időhúzás! Vajon van-e viszonyban szeretet? Én nem szerettem a nagymamámat – kutatok az emlékeim között – s lelkiismeret-furdalásom lesz. Igaz, ő sosem akart nekem mesét olvasni, mégis nyomasztóvá válik az emlék, a sok évtizednyi indulat ködén át.
De lépjünk tovább! Talán nincs is kinek felolvasnia ennek az öregasszonynak, magára maradt emlékeivel, s azok felett tűnődik el a magány okait keresve. Mi pedig azon gondolkodhatunk el, a kérdést általános szintre emelve, hogy milyen is az ember élete, ha a kor fölösleges embereket „termelhet”? E gondolattal léphetünk tovább a valóságba. 

A kép egy tanulmány a Zálogház című festményhez. Tehát ez egy gonosz, uzsorás vénasszony, s könyve sem mesekönyv, hanem nyomorult életek lajstroma. Óhatatlan, hogy az eddig nyugodtnak vélt színek indulatokat takarnak, a homály sötétséggé válik. Sötétséggé, ami sötét küzdelmeket fed el. Képzeljük el a vénasszonyt nappal, színes ruhában, egy virágzó kertben. Ugye nem megy? Renoir stílusában nem lehet gonoszságot festeni.

Innen már csak egy lépés Raszkolnyikov, Dosztojevszkij hőse, aki felteszi a kérdést: Van-e joga egy ilyen embernek élni, s bűnt követ-e el, aki megöli? Természetesen igen! Hisz a bűn nem az uzsorásé, hanem az emberi életé. Ez a vénasszony csak megél a nyomorból, kihasználva azt. Egyetemes emberi probléma ez, szociológiai, filozófiai, morális aspektusokkal. Munkácsy talán nem gondolkodott ilyen átfogóan, s így illeszkedik ez a kép oly magától értetődően a bús magyar sors képeinek sorába.

Asztalnál ülő legény
Tanulmány a Falu hőse című képhez

1874 körül, 37×46 cm, olaj, fa


Tekintsünk el attól, hogy ez a kép egy tanulmány, hogy van másik címe és meséje, mint ahogy ezt tegnap is tettük. Maradjunk annál, hogy ez egy asztalnál ülő magyar legény az 1870-es években. Munkácsy kezdeti párizsi korszaka ez, s a még élő magyar emlékeké, amelyek aztán Münchenben és Düsseldorfban hozták létre az igazán nagyszerű és művészettörténetileg is jelentős alkotásokat. Ott még térben és időben is, no meg szemléletben is közelebb volt a magyar valósághoz. S mi ez a magyar valóság? A bús magyar sors. S miért hangsúlyozom mindig, hogy magyar? Mert szerintem a magyar néplélekben van egy ilyen sajátosság. Minket kollektíven sújt a sors, mi ebben is különállók vagyunk itt Közép Európában, mint nyelvünkben is. Ez sajátosságunk, sorsunk, ismertető jelünk, mindenki által üldözöttségük jelképe. Ez különböztet meg másoktól, s ami a legfurcsább, ez tesz különbbé is. Így hiszi a tatártól, töröktől, némettől, s saját honfitársaitól sanyargatott magyar évszázadok óta. Még örülni is csak így tud: sírva vigad. S hogy ezt nem csak Munkácsy hiszi így, gondoljunk csak Tornyai János Bús magyar sorsára, ahol a 
vigasztalan, kopár tájban botorkál, fejét lehajtva egy gebe. Vagy kezdjük szavalni Ady Magyar ugaron-ját, ahol a máshol termékeny, szimbolikus tájon csak dudva nő. 
A kép a szokásos barna színekben búsul, igen itt búsul, nem pedig barátságosan ölel, mint az Isten. Mert a barna szín ezt is, azt is tudja. A legény kocsmában ül, s azt látom rajta, hogy nem túl jókedvű. De azt nem tudom, hogy mi lesz, ha innen felkel. Vér folyik, vagy táncra perdül? A merengő arc mindenesetre nagy indulatokat takar. Elhagyta a szeretője? Munkácsyt ismerve nagyobb dologról van itt szó: a bús magyar sorsról. A kép drámaiságát, feszültségét fokozza a drapériák kontrasztos fehérsége, középpontos elhelyezése.

S még egy apróság a végére. Emlékeznek, amit a mozaikszerűségről mondtam a „Konyhában” kapcsán? Nézzék meg csak ezt a széket, a kép bal oldalán. Ott van ez bizony a konyhában is, csak ott a jobb oldalon. Az egész kis részletekből áll össze, mint az emlékezetünk. E részletek ismétlődése hangsúlyossá tesz, jelképpé valamely gondolatot. Vagy kis csalafintaság, vagy a gondolat válik sztereotíppé? Ez már legyen Munkácsy titka!

Szántás Colpachon

1885 körül, 60×100 cm, olaj, vászon


Már előre is bocsánatot kérek az itt következőkért. Semmiféle alapjuk 
nincs, de az út szelleméhez tartozhat elméletileg, amin együtt elindultunk. Munkácsy, Önök és én. Ha a régi módon lenne festve a kép, a régi Munkácsy által, a szántó emberen lenne a hangsúly, az igába befogott családján, aki erejét megfeszítve próbálja legyőzni a legyőzhetetlen természetet, az emberi sorsot. De itt már a földbirtokos festi a képet? Az ég bár borús, de a táj idilli, s benne a szántó ember oly kicsi, hogy nem tudhatjuk, hogy a munka új élet teremtése, vagy reménytelen küzdelem.
Természetesen magyarázhatjuk ezt – s ekkor van igazunk – művészi fejlődésének eredményeként. Gesztusai szélesebbek, ecsetkezelése nagyvonalúbb, tájfelfogása nagyobb egységekre törekvőbb. De a kis ördög azt is súgja: A Luxemburg területén fekvő colpachi kastély és a hozzá tartozó földbirtok Munkácsy feleségének öröksége volt első férje, De Marches báró után. A nyarak egy részét a mester ott töltötte a park hatalmas fái alatt vagy a környező dombok között. Itt és így született meg Munkácsy új művészi tájfelfogása.

Az eltévedt gyermek

1873, 99,6×79,4 cm, olaj, vászon


Egy kedves olvasó kérdezte, hogyan készültek a szalonképek. Ígérem neki, hogy mikor odaérünk az ismertetett képek sorában, meg fogom válaszolni a kérdését.

De most térjünk vissza 1873-ba. Ebben az évben volt Munkácsy Paál Lászlóval Barbizonban, ahol a természetet 
figyelte meg és örökítette meg festők realista hada a szabad ég alatt. Egy kortárs így írta meg a híres erdőt: „A sötét, hatalmas fatörzsek hirtelen, egy csapásra tűnnek el a földben. Némelyik lehajol, mint az óriáskígyó, ha be akar kapaszkodni valahová. Itt-ott, egy-egy résen átszűrődik az ég. De a zöld szín betölti az egész láthatárt. A felülről leereszkedő fény itt-ott mozgó smaragd sávokat vet. A lomb rezeg és fénylik.”

Titokzatos és vibráló fényekkel teli az erdő, varázslatos, széltől rezdülő fényeivel. Mondhatnánk eddigi tapasztalatainkkal, hogy mindez igaz, de Munkácsynak kevés, neki más titok is kell a természeté mellett: az emberé. Az eltévedt, síró gyermek rögtön értelmezi a képet. A titokzatos erdő egyszerre ellenséges lett, szimbolikus ereje az élet metaforájává változtatta, melyben bolyongunk, gyakran elvétve a jó irányt. S ha innen nézzük a festményt, már könnyen válaszolhatunk arra a kérdésre, hogy ki is ez a gyermek. Mi is lehetünk vagy bármely ember, eltévedve a sötét erdőben, mint Dante az Isteni színjáték elején. S miért gyermek? Mert eltévedt felnőtt énünk megpróbál visszavetíteni abba az időbe, amikor még tiszta volt a lelkünk. S ha mi is lehetünk ez a gyermek, akkor Munkácsy is lehet, aki érzi, hogy Párizsba érve távolodik egykori önmagától, az árva inastól, s bús magyar hazájától. Ne felejtsük el, hogy ha ezután majd hazalátogat, az ország ünnepléssel fogadja híressé vált fiát. Nem az érkezik meg, aki elindult.

Tudják, kedves olvasóim, az életmű csoportosítása és értelmezése nálunk egy kicsit szabados, így ezen a héten a feljebb vázolt gondolat mentén fogunk össze néhány művet, tudva, hogy a valóságban semmi közük egymáshoz azon kívül, hogy mi a 70-es éveket, bizonyos általunk konstruált szempontból, fordulópontnak tekintjük Munkácsy életútjában.

Öreg paraszt
Tanulmány A falu hőse című képhez

1874 körül, 39,5×34 cm, olaj, fa


Ha az előző kép által kijelölt úton haladunk tovább, újra elfelejtjük, hogy ez a portré egy tanulmány, s az eltévedt gyermek sírásának múltba tekintő aspektusát látjuk benne. Az életút kezdetét, ami már végképp a távolba veszett, s csak az emlékek élesztik újjá. Talán saját lelkét megerősítendően réved a múltba Munkácsy, mint ahogy a festményen ábrázolt öreg paraszt is. A széles ecsetkezelés természetesen adódik a mű tanulmány jellegéből, de számunkra mást is sugall. Az elgondolkodó arc, a múltba kalandozó gondolatok egy elrontott élet eseményei körül forognak vagy egy egész nép sorsát tükrözik? Ki tudja? Az emlékek még elevenek, de lassan fakulni kezdenek, a részletek homályba vesznek. A széles, elnagyolt ecsetkezelés, a tanulmány jelleg mellett ezt is jelentheti. A síró lélekgyerek és az öregember közötti kapcsolat így válik időn és téren átívelővé, de rendkívül sebezhetővé is. És, ami legfájóbb, akár örökre elmúlóvá.
Erőltetett mindez? Lehetséges. De, ha úgy tekintjük, mint motivációkutatást egy életműben, máris egy alternatíva. Mulandóság, a közelgő öregedés, s a lassan odavesző egészség. Hát ez lesz a jövő? Az a régi kilengés Németországban nem múlt el következmények nélkül. Sejthető a jövő: gyógyfürdő, szanatórium, a nem múló betegség egyre bizonyosabb jelei a ragyogó jövő képei mellett, még nem engedik felejteni a múltat, ami lehet, hogy szomorú, de a jelen szorító bajaitól még mentes.
Előző jegyzetemben ígéretet tettem egy olvasómnak, hogy kérdésére majd visszatérünk. Ezt tartom most is, de kérem, hogy ha hozzászólásuk van a megjelentekhez, nyugodtan írjanak. Visszatérhetünk egy-egy festményre, sőt, ha más gondolatuk van, mint az enyém, azt is szívesen közlöm.

Férfi arckép

1875, 36,5×45 cm, olaj, vászon


Legyen ez a következő kép. Nem tudjuk ki ő, csak azt, hogy a festmény Párizsban készült, így valószínűleg egy párizsi férfi. A síró gyereklélek tehát errefelé megy, s ez az út még új, talán ezért még bizonytalan is. Milyen hát Párizs, az új otthon és milyenek a párizsiak? Taine így ír egy párizsi fiatalemberről: „Múlt szombaton meglátogattam unokaöcsémet, Durand Anatol urat. Ez az ifjú semmiházi visszaél az évdíjjal, mit az én jóvoltomból kap. Az inas, aki ajtót nyitott nekem, udvarnagynak is beillik. Uramöcsém egy zsölyébe dőlve, lábát egészen a szeméig fellóbálta és olyan jó szivart szívott, mint akár az enyéim. Ránéztem, olyan volt, mint a szarvasgombával spékelt pulyka föltálalva.”
Korántsem biztos, hogy az itt ábrázolt nyílt tekintetű férfi, e semmiháziak közül való, de tény, hogy Munkácsy bizonyosan találkozott az aranyifjúság képviselőivel a szalonok világában. Azért említettem csak őket, hogy éreztessem a kontrasztot az előző képpel, ahol az otthonra emlékeztető szomorúság nosztalgikus hangulattá válik.
A portré szimpatikus embert ábrázol. Talán egy művész kollégát, aki távolabbra lát önmagánál. S hogy mi történt 1875-ben a modern művészek háza táján? Lássuk! Január 5-én nagy pompával megnyílt Garnier Operaháza, ahol egy perui vendég 700 angol fontot fizetett egy páholyért. Meghalt Corot, 79 éves korában. Van Gogh elárusító volt a Montmartre körúti Goupil-galériában. Tanguy megnyitotta boltját, amelyben festékeket és japán metszeteket árult. Gauguin impresszionista képeket kezdett vásárolni, s maga is festeni kezdett. Rodin a Törött orrú férfit állította ki a Salonban. Mallarmé lefordította Poe Hollóját és Manet illusztrációival tette közzé. Verlaine kiszabadult a börtönből. Manet Argenteuil című képét elfogadták a Salonba. És még ki tudja, mi minden történt.
És pláne azt ki tudja, hogy ebből Munkácsyhoz mi jutott el? Szerintem nem sok. Szerintem ő saját útján járt, amit saját művészi sorsa és olykor a szükségszerűségek jelöltek ki. Azt se feledjük, hogy ő már ekkoriban műkereskedővel dolgozott, aki gyakran piaci igények nyomán jelölte ki a követendő irányvonalat.

Colpachi táj tehenekkel

1880-as évek, 24×41 cm, olaj, fa


Kicsit kilógunk a 70-es évek képeinek sorából ezzel a képpel, de logikailag (már az én logikám szerint) ide illeszthető. Úton levés, útkeresés, megérkezés, honfoglalás az új életben. Ez nyilván feszültségekkel, művészi, stiláris változásokkal járhat. Ne adj isten, bizonytalansággal? Ezért közlöm most ezt a képet, a megnyugvás időszakos nyugalmát. Felesége birtokán, a kastély körüli tájat szemlélve biztosan jól érezte magát a mester. A megnyugvás ösvényein járt, pillanatnyi benyomásainak engedve nyúlhatott az ecsethez. Ez érződik ezen a képen. Itt biztosan korának gyermeke, mint a Barbizont járó, többi plein-air festő, akik, akármilyen furcsa is, de az akkoriban forradalminak számító szabad ég alatti festést gyakorolták, ellentétben a műtermekben megkonstruált addigi tájképfestészettel szemben.

Kérdezték tőlem, hogy milyen alapon történik Munkácsyról szóló jegyzeteim elrendezése. Talán sokak számára már kiderült, de most engedjék meg, hogy néhány sorban mégis kitérjek rá. Legszívesebben azt mondanám, hogy véletlenszerű és szabad asszociációk fűzik őket egybe. Valóban így indult, ezért került első helyre az ásító inas például. Ám valahogy tudat alatt előbb-utóbb mégiscsak rendeződni kezdtek a művek. Talán – több évtizedes szakmai munkám előtérbe tolakodásával –, kiállítást kezdtem rendezni, virtuális kiállítást, melyhez adott a szolnoki kiállításon szereplő műtárgyak összessége. Ezt vettem kiinduló alapnak, s ebből kellett egységes egészet összekovácsolni. Adott még hozzá egy vázlatos életút, amely térben és időben, valamint művészi felfogásban is követhető. Adott még a szabad asszociációk sora, amelyekhez némi bátorság kell, hogy látszólag össze nem illő dolgokat egy gondolatmenet kereteibe illesszünk. Ezután már csak egy csipetnyi képzelőerőre van szükségünk, hogy legyen, ami pótolja tudatlanságunk hiátusait. S már kész is a recept, mely egy művészi életút motivációs felvázolásához kell, anélkül, hogy az egész életművet kellene értékelnünk. Hisz e motivációk kimutatásához elégséges azon művek száma, amit Pákh Imre műgyűjtő tárt a nagyközönség elé.

Ez a megközelítési mód, ahogy írásaim címe cím is jelezte, kalandozásra, sőt elkalandozásra is lehetőséget nyújt, s ettől olyan érdekes számomra. Ha ebből valamit önöknek is át tudok adni, az már hab a tortán.

Mosónők II.

1880 körül, 81,5×120,5 cm, olaj, vászon


Na, most bizonyíthatunk! Három kép jön, amelyek mosónőket ábrázolnak. Művészi szándék, stílus, téma ugyanaz. De! De az asszociációink vezérletével három különféle értelmezést kell adnunk nekik. Ezekkel a festményekkel búcsúzunk el az 1870-es évektől is végképp, tehát kalandra fel!
Első utunkon legyen Homérosz a vezetőnk! Nem tévedés, ő és Odüsszeusz. S ezzel egy új lépést teszünk meg elkalandozásaink során. Eddig valamennyire ragaszkodtunk Munkácsyhoz, vélt vagy valós művészi szándékaihoz. Most azonban búcsút mondunk neki egy időre, s csak a képpel törődünk és önmagunkkal. A téma tehát: asszonyok, lányok és mosás, s hogy érdekesebb legyen, erőszakoljuk ide valahogy a férfiakat is. A férfi, ahogy ígértem, itt Odüsszeusz lesz. Hogy hol van? Épp egy bokorban bujkál meztelenül, s azon gondolkodik, a lányokat lesve, hogyan szerezzen ruhát, s vele segítséget további útjára. Tehát a phaiákok szigetén vagyunk a hajótörött Odüsszeusszal együtt. A lányok egyike, így kézenfekvő, Nauszikaa, a phaiák királylány. S hogy hogyan került ide? Ez is mitikus, mint ahogyan az is, ahogy jelen esetben mitológiává válik a mosás is. A királyleányt álmában kereste meg az Odüsszeuszt segítő Athéné istennő, egy barátnője képében, ezekkel a szavakkal:


Nauszikaá, mért szült az anyád ily lusta leánynak?
Elhanyagolva hever tündöklő drága ruhád mind,
és közeleg lakodalmad, azon szép tiszta ruhát kell
öltened és adnod majd, kik hazavisznek, azoknak:
mert hiszen ebből kél a leány jó híre a nép közt
És Nauszikaa, aki okos lány, másnap imígyen áll apja elé:
Édes apus, szekeret nem akarnál ma adni nékem,
jókerekűt, magasat, hogy drága ruháim a vízhez
mosni vigyem,Hisz mind szennyes halmokba hevernek?

Attól most tekintsünk el, hogy egy királylány ruhái szennyes halmokban hevernek, de az fontos, hogy a király meg sem lepődik, hogy a lánya mosni akar menni. Ez a mosás kollektív munka volt, gyanítom, sok jókedvű fecsegéssel tarkítva. S akkor sem tévedünk nagyot, ha Nauszikaát a kép közepén álló, s nem dolgozó leánnyal azonosítjuk. A szolgálólányok nevetése így is hallatszik ott az Ermonesz-patak partján Odüsszeusz nagy szerencséjére. Mindezek után nem átallom azt mondani, hogy ez talán a világtörténelem egyetlen nagymosása, amelyből a férfinem jól jött ki. Talán az isteni segítség miatt?

Mosónők I.

1880 körül, 54×81 cm, olaj, fa


A mosás a mitikus magasságokból a komor valóságba ereszkedett. Itt már semmi báj, semmi kellem, csak a szennyes derékfájdító eltakarítása. Az élet mocskának eltüntetése mai értelmezés-kísérletünknek a tárgya.

Ha az életet nagy É-vel írjuk, a mocsok, a szenny szimbólummá válik, amitől megszabadulni reménytelen kísérlet. S rögtön Ágnes asszonyhoz jutunk, aki Arany János balladájában régi rongyát mossa, mossa egy patakban. Az ártatlan, szerelmes lányból elhagyott szerető lett, ami már maga is szégyen, megaláztatás, s a meggyilkolt férj örök büntetése egy bűntelennek. Hiába mossuk már eszelősen Életünk rongyát, a bűn mocska letörölhetetlen. Emberi igazságszolgáltatás nem büntethet jobban, mint ahogy az ember önmagát sújtja feloldozhatatlanul.
Lehet a mosás ránk rótt kényszer is. Más szennyesét mosni a nyomorult élet fenntartásáért. Mint József Attila mamája, akinek fia élete végéig nem bocsátotta meg, hogy végezte a dolgát némán, s nem szidta le, nem is nézett a szeretetet, odafigyelést követelő gyerekre. S a padlás, játszótér helyett a száradó ruhák birodalma maradt. E szeretetnélküliség lett egy páratlan költészet kiinduló élménye. Hátborzongató belegondolni, mint ahogy abba is, hogy mindezt hanyatt fekve az ágyban, jól fűtött szobában valaki vacsora után csodálattal olvassa.

S hasonlóan lehangoló a feleség mosása is, hiába mos automata géppel, átéli előző két sorstársa minden kínját, mert nem a fáradtság a fontos itt, hanem a sors, ami belekényszeríti, hogy annak a büdös férjnek, s a mihaszna gyereknek, aki semmit sem becsül meg, a rongyait ő mossa ki. Mintegy tisztába tegye az életüket. Talán jobb volt, mikor még a nők a patakon együtt mostak. A modern kor elidegenítette, elmagányosította ezt a tevékenységet is.

Mindig lelkiismeret-furdalást keltett bennem, ha a feleségem mosott. Pedig a mosógéppel nem is tudta lökdösni az ágyam lábát, ahol közben olvasgattam, mint a porszívóval.
Bocs, de ezt nem bírtam megállni. Megnyugtatásul közlöm, hogy ki fogok kapni érte, úgymond elnyerem méltó büntetésem.

Cigányok az erdőszélen

1873, 68×104,1 cm, olaj, fa


Nem véletlenül ez az eheti negyedik képünk. Tegnap óvatosan megemlítettem Szolnokot, bár távoli, s egyáltalán nem közvetlen kapcsolatként Munkácsy életművében. Ma bátrabb leszek, s ezzel talán nem is tévedek olyan nagyot.

Tehát Szolnok. Ebben az időben Európa egyik legjelentősebb festészeti központja. És ezt mindenki tudja. Európában! Magyarországon senki. A magyarok annyit tudnak talán Szolnokról, amit a szájhagyomány alapján, Széchenyi István mondott róla: „Ha Magyarország egy szépasszony, akkor Szolnok annak a s… lyuka.” (Nem én mondtam, ő volt az!) Mindenesetre egy osztrák festő nem így gondolta. August von Pettenkofen, aki az 1848–49-es harcok idején osztrák hadirajzolóként járta a vidéket, beleszeretett ebbe a tájba. Már az ötvenes évektől járt Szolnokra festeni. Hatására egyre több osztrák és német festő talált témát és barátságos fogadtatást a városban. Az egzotikumot keresték itt, a színes népviseletet, a piacok világát, s persze a vándorló cigánykaravánokat, amiket megfestve sikereket arattak Európában. Közben a magyar festők hol voltak? Természetesen Európában, ahol a művészi útjukat és témáikat keresték. Az osztrákok kiállítottak Bécsben, Münchenben, Párizsban nagy sikerrel, ahol a látogatók között ott álmélkodtak a magyar festők is. A 70-es években egyre több magyar festő jött Szolnokra Pettenkofen hatására, így többek között Boruth Andor és Deák-Ébner Lajos is, akik Párizsban bizonyíthatóan Munkácsy köréhez tartoztak. Tehát mindannyian ismerték Pettenkofen cigányos képeit. Ezért, bár sokan állítják, hogy ez a kép barbizoni ihletettségű, én mégis nyugodtan írom le, hogy valójában szolnoki hatást tükröz. Keressenek az interneten Pettenkofen-festményeket cigányokról, s döntsenek önök.

S talán több is van a háttérben. Munkácsy nemcsak festményekről ismerte Szolnokot, de a művészbarátok valójában is elhozták ide, s ha ezt Kósa Károly helytörténész barátom írja, akkor igaz is. Keressék fel a blogját, nagyon megéri.

A bohém
Tanulmány a Zálogház című képhez

1873,32,5×26 cm; olaj, fa


Kikaptam a múlt heti elkalandozásért önöktől, mint ahogy megjósoltam. Talán túl messzire vitt a képzeletem, egészen az ókorig és onnan a házaséletig egy 19. századi életkép kapcsán. Így hát következő képünk egy szomorú bohém.

A festmény, mint látjuk, tanulmány, de a mi virtuális kiállításunkon önálló alkotásként szerepel. S teljes joggal! A valószínűleg tegnap még oly vidám bohém e komor ábrázolása önmagában is tökéletesen érzékelteti a zálogházak zord világát. S mit még? Az emberi életet! Azt a hullámvasutat, ami elragad bennünket, és kénye-kedvére száguld velünk a magasba, s taszít a mélybe. Az arcon a megbánást, az örök miértek keresését látjuk, s a lelkiismeret-furdalásét. Tegnap még szép volt az élet, gondoktól mentes, semmi sem volt drága. A sors jókedvű játszótársunk volt, s tudtuk, hogy a szerencse velünk marad. De a reggel elhozta a kijózanodást: semmink sem maradt! S ezt a semmit, ami a puszta életünk, kell most a zálogház kis rácsos ablakán benyújtanunk, hogy elbírálják, ér-e még valamit az életünk. A kép riasztó és remek, fájóan rólunk szól. A hetvenes évek Munkácsyjának minden erényét felsorakoztatja.

A téma emellett örök, így módunk van most is egy kis kitekintésre. Ha már a múlt héten Szolnokra is elkalandoztunk, tegyük meg ezt újra, de most időben későbbre. Pólya Tibor Éjszakai kávéház című képét idézzük ide, ami szintén a múzeum állandó kiállításán látható. A tárgyalt képeknek semmi közük nincs egymáshoz, de ez ne akadályozzon bennünket abban, hogy gondolati ívet húzzunk olyan dolgok közé, melyek között eddig ez nem létezett. Tehát két bohém! A bohémség két stádiuma. Pólyáé az éjjeli, aki a kávéház pultjára könyökölve teszi a szépet a pultos nőnek. Nem gondol a másnapra, ő biztosan tudja, hogy sohasem lesz reggel, mert ez a titokzatos, jókedvű vágyakkal teli éjszaka örökké tart. De a reggel mégis eljön, Munkácsy bohémja ezt saját bőrén tapasztalja, s a nappal kemény fényei elűzik az éjjel bátorítóan ölelő, fülünkbe suttogó, barátságos szellemeket.
Olcsó kis faggyúgyertyák vagyunk, mondta Éberle doktor Felméri Kázmérnak, a Napos oldal című regényben. Felméri, a regény bohém hőse, ezt bölcsen veszi tudomásul Karácsony Benő,a méltatlanul elfeledett erdélyi író művében. Olvassák el, nagyon megéri.

Kisfiú portréja

1880, 26×33,5 cm; olaj, fa


Portréval kezdtük ezt a hetet, hát legyen erre a hátralévő három napra ez a témánk. Próbáljuk a mosónők metódust újra, de azzal az ígérettel, hogy most nem kalandozom el annyira, mint akkor.
Mégis azzal kell kezdenem, hogy nekem is volt ilyesféle képem a falamon egy pöttyös labdával. Még az óvodában készítette egy fotós, mint ahogy az akkoriban divatban volt. Hogy hol van, azt sajnos nem tudom. Ahogy kamaszodik az ember, olyan könnyű szívvel lecseréli azt a régi fotót valami énekes poszterére. Szerencsére az a kép nem Munkácsytól volt, elképzelhető akkor, hogy bánnám ezt a tékozlást. Így csak a múltam egy kis szeletét prédáltam el, ami csak így vénülő fejjel kezd fájóvá válni. S már itt is vagyunk az ismeretlen kisfiú portréjánál. Fontos, hogy ismeretlen, mert így általánosabban tudok fogalmazni.

Ahogy nálunk szokás volt a család tagjainak falra akasztása, nem volt ez másképp a 19. században sem. Vajon megrendelésre készült a kép, vagy kis pénzkereset volt, mint annak idején vándorpiktor korában, talán baráti szívesség, vagy kedves meglepetés egy szeretett család számára? Nem tudni, legalábbis én biztos nem tudom. De ha a képet megvizsgáljuk, néhány óvatos feltételezést megkockáztathatunk. A kisfiú, mint a család büszkesége, mint a jövő reménysége adott. S most az elkészülés lehetőségei: pénzkereset,megrendelés? Nem hinném, Munkácsy ekkor már nem volt rászorulva erre, s ezt a feltevésünket támogatja az is, hogy a portré nincs túldolgozva, kipirickázva. A mű oldottsága, laza ecsetkezelése legalábbis bensőségesebb viszonyt sugall művész és megrendelő között. Egy idegen megrendelő bizonnyal elvárta volna a pénzéért, hogy a fehér ruhácska is tökéletes mása legyen az ünnepi alkalomra a gyerekre adott, drága ruhának. Baráti szívesség? Ez már jobb, de… De akkor, amit az előbb mondtunk az oldottságról, most elnagyoltságnak tűnhet. Jó-jó, szívesség, de azért nem adunk bele apait-anyait, hogy még az a ruha is! Nem hiszem, hogy erről van szó, s rögtön érthető leszek, ha egy pillanatra elhiszem, hogy a kép ajándék. Szeretettel szeretetteknek, s az oldottság máris kipöccinti az elnagyoltság eddig sem túl komoly vádját. Legyen akárhogy, szeretetet érzek a képen, s meggyőződésem, hogy a fiú szülei is hasonlóan gondolták. S az is meggyőződésem, hogy mindez legkevésbé a kis modellt érdekelte.


S ha már a gyerekeknél tartunk. A gyerek a jövő, a lehetőség, az új csíráját hordja magában. Alapjában véve sohasem tudjuk, hogyan történnek a dolgok. Egy élet története elkezdődik valahol, valamilyen ponton, amelyre éppen még emlékezünk, és már akkor is roppant bonyolult volt. Hogy mivé lesz az élet, nem tudjuk. Ezért a célt csak hozzávetőleg lehet elképzelni. Jó mi? Ezt az utolsó gondolatot Jungtól plagizáltam.

Nő zöld ruhában

1880, 46×37 cm; olaj, fa


Na, ez a nő aztán jól a szemünk közé néz. Kacér, s egyben félelmet keltő. Az biztos, hogy átlát rajtunk, s vele szemben vesztes a férfinem. Elsőre úgy megijedtem tőle, hogy azt gondoltam, megpróbálom feladni önöknek, mint asszociációs gyakorlatot: írják meg, hogy önöknek mi jut róla eszébe. De aztán csak nekiduráltam magam. A nő ismeretlen, tehát ő a NŐ, amit meg kell fejtenünk. Munkácsy zsenijét elsőre láthatjuk a képen, a jellemábrázoló tehetség kétségtelenné teszi, hogy ő tudta a választ a kérdésünkre, ami meghatározta az alkotás elkészítésének módját, a beállított pózt, s a ránk szegeződő tekintetet. Ha emlékeznek rá, a tegnapi kisfiú nem nézett ránk, elkalandozott, kissé álmodozva, szelíden egy másik, izgalmasabb világba.

Tehát ki ez a nő? Lány vagy asszony, szeretett vagy szerető, életcél vagy a végzet? A legvalószínűbb, hogy mindez egyszerre. Drága nők, ez bennetek a lényeg, hogy minden tudtok lenni, ha szerettek, s mindennek ellenkezője, ha nem. Nem véletlen, hogy védtelenek vagyunk veletek szemben. Talán ilyen gondolatok jártak Kierkegaard fejében, mikor azon meditált, házasodjon vagy ne házasodjon. Végkövetkeztetésül arra jutott, hogy mindegy, mert mind a kettőt meg fogja bánni. (Végül nem házasodott.) Munkácsy erre a dilemmára fogékony volt, amint majd látjuk, amikor erre a témára még később visszatérünk. Karinthy mindenesetre azt írta, hogy nő és férfi sohasem értheti meg egymást, mert mind a kettő mást akar: a nő a férfit, a férfi a nőt. Talán Krúdy tudta erre a választ, minden női lelkek nagy ismerője. Hááát, majd erre is vissza fogunk térni. Egy biztos, az egyik novellájának hőse szervezetet akart létrehozni, amely nőket gyilkol, de nevetségessé lett egész Pest előtt, mert mihelyt egy nő viszont szerette, azonnal hősszerelmessé vált, feledve korábbi önmagát.

Férfi portré

1880 körül, 63,5×50 cm; olaj, vászon


A kép remekmű és riasztó. Mindjárt elmondom, hogy mire gondolok. A modell ismeretlen, s annyi szinte biztos, hogy megrendelésre készült. Hogy beszédes és kiváló lélekábrázoló alkotás, az is biztos. Tehát nincs vele baj! Vagy mégis? Ha igen, az biztos, hogy nem Munkácsy hiányossága, hanem tőle távoli törvényszerűségek hozama. Megpróbálom vázolni, mire gondolok. Ehhez vissza kell mennünk az időben néhány évtizedet. Én még egyetemista voltam, mikor Virág Judit művészettörténész és ifjú galerista, óraadó tanárként, megpróbált bevezetni bennünket a műkereskedelem rejtelmeibe. Legproblémásabbaknak a portrékat mondta műkereskedői és műgyűjtői szempontból. Egy portré eladható, ha híres embert ábrázol, mert mindig akadhat egy rajongó, szervezet, párt stb, aki megveszi. Ha nem híres ember, akkor az a baj, hogy valójában a szobája falára olyan portrét akaszt az ember, akit szeret: önmagát, családtagot, barátot, kinek-kinek ízlés szerint. Ugyanis ezzel a képpel együtt kell élnünk, s valljuk meg, egy tájképpel könnyebb, mint egy ismeretlennel, mert a tetszés-nemtetszés mellett itt a szimpátia kérdése is felléphet. Kicsit könnyebb a helyzet a szép nők és gyerekek arcképével, de egy ismeretlen férfi esete szinte lehetetlen. Végkövetkeztetés: ne vegyünk, és ne próbáljunk eladni képet, mely férfit ábrázol! Ráadásul életünk végéig gyötörni fog minket az a kérdés, hogy ki a franc lehetett a modell.
Ez esetben egyetlen kivétel van, ami viszont erősíti a szabályt: a portré akkor megvehető, ha híres a festője, és így beilleszthető egy gyűjteménybe, ahol már nem lényegesek a szimpátia szabályai, hisz ott a művész gazdag életművének egy részletét van hivatva reprezentálni. Jelen esetben, úgy gondolom, erről van szó, ha a képet értékelnünk kell.
De most már nem hagy nyugodni. Tényleg, ki a franc lehet ez a férfi? Maga volt a megrendelő, vagy hálás, esetleg álszent utódai, örökösei? Egy biztos, fontos ember volt, befolyásos és magabiztos, nem kis vagyonnal. Ez már ok a kép megrendelésére!

Az operaénekes
Tanulmány a Mozart halála című képhez

1885-86, 65 x 53,5 cm; olaj, fa


Ezt a képet a múlt héten hozta Pákh Imre Szolnokra, itt látható először, mint a gyűjtemény legújabb darabja. Újra egy tanulmány, de még milyen jó! Hamarosan foglalkoznunk kell egy kicsit a tanulmányokkal. Mindenesetre elöljáróban annyit megjegyezhetünk, hogy Munkácsynak, úgy látszik, nagyobb gondot okozott a jó kompozíció megtalálása, mint egy kép technikai megfestése. Nem sajnálta az időt és energiát a többféle változat kidolgozására. Ez félelmetes, a legtöbb művész azon retteg, hogy hogyan sikerül a kép, és ha valami nem stimmel, akkor magán a képen próbál átfestéssel javítgatni. Minden festményt kész műnek tartanak, legfeljebb egy kis ceruzavázlatot és színtanulmányt készítenek hozzá, sajnálnák a tanulmányt nem kész műnek tekinteni. Munkácsynál viszont hosszabb és alaposabb ez az út, ami a kész műhöz vezet, de rendkívül tanulságos is. Más oka is lehet emellett a sok változatnak, de majd erre később visszatérünk.
A Mozart halála is számos változatban elkészült. Van, ahol ül, van, ahol fekszik a haldokló mester. Ez az énekes is változik képről képre, hál’ istennek. A portré kitűnő ugyan, szívesen látnám a falamon, de… Már megint ez a de! De, s ezt idősebbeknek mondom, olyan, mint a labanc ezredes a Tenkes kapitányából, aki öntelten és nevetségesen ordít. Valljuk be, mikor a halál ott settenkedik körülöttünk, nem szerepelünk ilyen harsányan, bár szomorúságot színlelve, illik megilletődnünk szívből. Mert ez az énekes most is előad, mintha színpadon állna egy tragikus szerepben. A későbbi változatokon ugyan van kotta a kezében, de már nem bömböl így. Előnyére változott a kép, de a kész mű sajnos mégis bukás lett, amit a rossz kritikák, és az eladási ára is tükrözött.
A halál mindig alkalmat ad a legendaalkotásra. Mozart tragikus, fiatalkori halála sem kivétel. Azt mesélik, hogy temetésén senki, még felesége sem vett részt. Egy tömegsírban kaparták el a temetőárokban, már akkor elfeledve. Ez részben igaz, azzal a kitétellel, hogy akkoriban a búcsúztatót nem a temetéskor tartották, kinn a temetőben, hanem már előtte megvolt. Hogy tömegsírba került, az igaz, mint ahogy ez járvány idején szokásos volt. De az igazság nem mindig olyan érdekes, ezért kellenek a legendák.

Pásztorlány az erdőszélen

1886, 107 x 150 cm; olaj, vászon


Ha már az érzelmeknél tartunk, maradjunk is meg ennél a témánál ezen a héten. Tegnap a halálról volt szó, most evezzünk nosztalgikusabb vizekre. Egy lányka eltűnődve, talán szomorkásan dől egy fához egy sötét erdő mélyén, bár a cím erdőszélét mond, szerintem a jelenet kicsit odébb játszódik. Most tekintsünk el attól, hogy egy ilyen sötét erdőben biztosan nincs ilyen dús, zöld fűmező viruló virágokkal, így ott nem lehet tehenet sem legeltetni. Nekünk most az a fontos, hogy ezáltal, a kép más dimenziókba emelkedhet, ha nem tévedünk nagyot. A konkrét tér és látvány helyett meséje alakulhat számtalan. Mesélhet szerelemről, elhagyatottságról, kilátástalan sorsról, elvágyódásról. Mesélhet egy pásztorlánykáról, s mesélhet rólunk is, ha úgy akarjuk, s persze mesélhet Munkácsyról is.
Most maradjunk ez utóbbi verziónál. A kép Colpach-on, a családi birtokon készült. Munkácsy kezd öregedni, s betegsége is egyre súlyosbodik. Feladatai, az elvárások vele szemben nem csökkennek. Jó egy kicsit megpihenni a birtokon, szomorkásan belesimulni az erdő csendes békéjébe. Visszatekintés ez azokra az időkre, mikor még Paál Lászlóval járta a barbizoni erdőket. 1886-ban, különben már, nem nagyon festene így tájképet szerintem.

Apropó Barbizon! Milyen is volt ott a művészélet? Legyen újra Taine Hippolit a vezetőnk: „Kezdetlegesek itt a szobák, a berendezés. Egy ágy, két rozoga szék, néhol egy-egy császárkori rokkantra emlékeztető fauteuil, a fal be van meszelve s vázlatokkal telemázolva, melyek istenuccse nagyon csinosak és nekem jobban tetszenek az ő kiállítási képeiknél, oly természetesek, annyi jókedvvel, találékony gondtalansággal vannak úgy hevenyében, szanaszét oda vetve, mint a szellemes ember csevegése… Megrendül a lépcső a lefelé lépő nehéz czipők súlya alatt. Ki-ki kénye-kedve szerint eszik, ülve, talpon, a lépcsőn, a pohárszéken, vagy az asztalon… Néhány jól megtermett czimbora dárdát hajigál az úton, a békésebbek bámulnak a szemétdombra s a csipegető csibékre. A korhely kocsmáros már az ötödik pálinkás poharat hörpinti le, csábít az italra s elázik vele. Egyszer négykézláb találtam, nem bírt felemelkedni, így járt, de mégis értette a szót.”
Bohém világban született a modern művészet.

Madame Chaplin arcképe

1880 körül, 40 x 34 cm; olaj, vászon


Emlékeznek tegnapról, ugye? Azt mondtuk, a héten az érzelmek lesznek a vezetőink. Most egy belső, titkos világba pillantunk be e portré segítségével. S ha már erről van szó, legyen e titkok tudója Krúdy Gyula, aki eligazít bennünket. A Szindbád-történetek számomra legszebb darabjai azok, amelyekben a hajós visszatér régi szerelméhez, Majmunkához. A hajdani szerelem mostanra szelíd barátsággá szépült. Szindbád az élet viharai elől menekül az idősödő asszony ebédlőjébe, ahol megnyugvást és megértést talál, s persze jó húslevest is. Emlékeznek Huszárik filmjére? Latinovits és Dajka Margit milyen szépen jelenítette meg ezt a párost! Ilyen kikötő, lelki társ volt Munkácsy életében Madame Chaplin, egy olyan festőművész felesége, akinek a véleményére mindig sokat adott a Mester. Hogy volt-e köztük ennél több, arról szemérmesen és sokat mondóan hallgat a szakirodalom. Számunkra meg már nem is fontos. Munkácsy e barátság alatt már nős volt, ami járt előnyökkel is, de azt tudjuk, hogy az a bizonyos lelki vonal nem működött közte és a felesége között. Ezért jó a Madame-ról tudni. Tudni azt, hogy volt egy ember, akinek gondoskodása ölén megbújhatott Mihály, s az lehetett, aki valójában volt. Olyannyira, hogy Chaplin asszony kérésére Munkácsy még önéletrajzi írások elkészítésébe is fogott. Vagyis vallott önmagáról.
Ha ebből a szempontból nézzük a képet, máris más asszonyt látunk, mint ahogy azt első, felületes pillantásunk sugallná. A kép vázlatosság helyett szeretetet sugall, s szemünket elsősorban a meleg, együtt érző tekintet láncolja magához. Eszünkbe sem jut azon eltűnődni, hogy szép-e ez az asszony. Volt köztük valami? A csuda tudja. Egy biztos, Munkácsyné féltékeny volt.

Reök Ivánné arcképe

1880-as évek, vázlat, 45,5 x 38 cm; olaj, fa


A szeretet s a megértés tegnapi témája után jöjjön ma a család biztonsága, amely ugyanezeket az érzéseket erősíti. Különösen egy olyan embernél, aki nagyon messze, távoli országban él, lehet e kötődés mindennapi hiánya igen fájó. Munkácsy szinte az egész rokonságát megfestette, jelezve ezzel e kötelékek fontosságát, s ez könnyű volt, míg itthon élt, de Párizsból már a hazalátogatások is ritkultak. Bár még feleségével is Magyarországra utazott, bemutatni őt, az emlékek egyre távolibbaknak tűnhettek számára.

Reök Iván unokatestvére volt Munkácsynak, így festményünk modellje értelemszerűen az ő felesége. A mű címe szerint is vázlat, ami számunkra bizonyos szempontból szerencse, s más szempontból, ha akarjuk, szimbolikus is. Szerencse, mert egy ennyire vázlatos mű bepillantást enged nekünk az alkotás folyamatába, s ezek a műhelytitkok mindig izgalmasak. Következtethetünk belőle a kész műre is, de ha van kész mű, az eltérések a véglegességhez vezető tétovázásra is fényt deríthetnek. Másrészt egy ilyen vázlat mindig frissebb, könnyedebb a kész műnél, s ezért szemünkben közvetlenebbnek tűnhet. Mint egy baráti beszélgetés a tudományos előadással szemben.
Ha viszont el akarunk kalandozni, mint utunk során már annyiszor tettük, gondolhatjuk azt is, hogy e vázlatosság idézheti a távolságot, a múló emlékeket is. Így válhat szimbólummá. Az eltűnt idő feledteti a részleteket, a konkrétumot látomássá teszi, benyomássá, mint egy szellemet, akinek csak fő vonásait érzékelhetjük már. Így lehet legkidolgozottabb az arc, s tűnhet a semmibe a sok-sok részlet. Mint az emlékeink.

Franciaországi tájkép I.

1880 körül; 11,5 x 21,5 cm; olaj, fa



Tegnap visszatekintést láttunk magyar tájra, szomorúan, talán a vágyakozástól szomorúan. S most a jelen. A táj már francia. A készülés évszáma ugyanaz, de micsoda különbség egyebekben! Mintha nem is ugyanaz a kéz festette volna őket. Bár a színek kissé komorak, a festés módja mégis frissességet tükröz. Széles gesztusokkal rögzíti a látványt, mert itt biztos, hogy a táj ott volt előtte, mikor festett. Tiszta impresszionizmus, mi? Ennél messzebbre csak a Poros út változataiban ment. Keressenek rá a neten, megéri! Monet Saint-Lazare pályaudvarával vetekedő mű, ami körülbelül ekkortájt készült szintén. Monet kiüríttette a pályaudvart és befűttetett egy gőzmozdonyt, hogy a gomolygó gőz fényhatásait vizsgálja. Munkácsynál a szállongó por keltett hasonló hatást. A formák szinte feloldódnak a füstszerű porban.
S ha már Monet és az impresszionisták! Munkácsy biztosan látta a kiállításaikat, de véleményem szerint nem nagyon szerette őket. A Rembrandt-rajongásból indult művész útja más volt, mint ahogy ezt tudjuk Manet-ról is. (Manet-t nem összetéveszteni Monet-val!) A Rotonde-ban, vagy egy másik kávéházban Manet együtt volt velük, együtt vitatták meg a modern művészetet, a szakma impresszionistának is titulálja, de sohasem állított ki velük. Manet-nak más útja volt, ő a Szalont tartotta mérvadónak.
Pedig az impresszionisták már ott dörömböltek a művészet kapuin. 1874-ben Nadar fotóműtermében megnyílt az első kiállításuk, ahol többek között Monet, Renoir, Degas és Cézanne állítottak ki. Mondhatni, nem túl nagy sikerrel. Innen csúfolták őket impresszionistáknak. A legtöbb látogató nevetett a képeken, egy újságban azt írták, hogy Cézanne bizonyára delirium tremensben szenved, ha ilyen képeket fest. Utólag tudjuk, hogy ez néhány év múlva mennyire másképp lesz.

Franciaországi tájkép II.

1880 körül; 24 x 35 cm; olaj, fa


Ez a kép ikertestvére a tegnapinak. Kokas Náci bácsi festett így, mikor hazalátogatott szülőfalujába, Válba. Kis festődobozába összecsomagolt, járta a határt, s ott a helyszínen készültek a képek sorra. Nyár után egy kazal képpel tért meg budapesti műtermébe. Ültem a műtermében, ettem a sonkájából, ittam a borát s hallgattam csodálatos történeteit. Sokat tanultam tőle, talán még mesélek róla. De. Vissza Munkácsyhoz. Látták milyen kicsik ezek a képek? Először meggyanúsítottam a Mestert, hogy a műtermében lévő hulladék fára festett a palettán lévő maradék festékkel, mint ahogy azt Katona Jóska barátomnál láttam. Ma is őrzök egy ilyen képet szobám falán. De nálam okosabbak felvilágosítottak, hogy készülésük inkább Kokas Ignác kis festményivel rokon. Munkácsy betegsége okán szanatóriumban volt, s ott készültek ezek a tájképek. Kis méretüknél fogva a fatáblák könnyen szállíthatók voltak, s a gyógyulásra váró Munkácsy ott is festhetett. Szinte látom, ahogy a parkban, vagy az ablaknál ül, elmerül a táj szemlélésében, s pikk-pakk megfest egy ilyen képet. Csak úgy a festés öröméért. Innen e képek varázsa. Nem kell más szempontokkal törődni, csak a művészet örömével s saját magával. Még ember sem kell a kész műre, pedig láttuk, hogy ez mennyire elvei ellen való volt. Szeressük ezeket a kis remekműveket anélkül, hogy szakmáznánk, mint ahogy bizonyára Munkácsy is éppen ezért szerette őket.

Sétány a Parc Monceau-ban

1882; 98 x 76 cm; olaj, fa


Megint egy tájkép, megint egy új arc. Úton a szalonok felé, ezt is mondhatnánk. Más a kép elkészítésének oka, mint az előző háromnál, s más a kivitelezés is. Itt már érezzük a vásárló jelenlétét, s az ennek való megfelelés követelményét is. Olyan ez, mint egy operabemutató, itt már figyelembe kell venni a közönséget is. Bellini Norma című operája a premieren megbukott, de érdekes módon másnap már zajos sikert aratott. Az alkotó ki van szolgáltatva a közönség szeszélyének. Az első napon a Normát megnézte egy orosz hercegnő, aki szerelmes volt Bellini riválisába, ezért lefizette a közönséget, aki a pénzért lelkesen pfujolt. Másnapra már nem futotta a pénzből, így a közönség már nyugodtan lelkesedhetett. Imádom a 19. századot, akkor még ilyen is megtörténhetett. De a lényeg ebből a történetből az, hogy a közönségnek való megfelelés nagy úr.
Ez a kép, mint fentebb jeleztem, út a szalonok felé, a szalonképek szereplői most a természetben vannak, még ha az egy párizsi park is. Nem mellesleg ez a park Munkácsy műtermének szomszédságában volt, így azt a festő kiválóan ismerte, s közvetlen hatása volt az elkészült műre. Ez meg is látszik a remek tájképi környezet megformálásán. Az életkép szabadtérbe helyezése azért is szimpatikus, mert a környezet mindenkié, nem lehet hivalkodó, mint esetleg a szalonok világa. Hátsó szándék nélkül kedves kép, talán így is fogalmazhatnék.
Erre a hétre ennyi elég. Jövő héttől fejest ugrunk egy másik világba.

Parkban

1885 körül, 117,5×88,5 cm; olaj, fa


Azzal próbálkoztam az elmúlt hetekben, hogy egy olyan szemléletre mutassak példát, amelynek segítségével személyes kontaktus jöhet létre műalkotás és néző között anélkül, hogy a befogadót háttér információk beszerzésére, szakirodalom olvasására kényszerítenénk. Vagyis az a cél, hogy ne mások szemével lássanak. Ha ebből valami sikerült, most nagyon szükségünk lesz rá, mert mint jeleztem, úton vagyunk a szalonképek felé, amik cukik, és nem mellesleg zseniálisan kivitelezettek, de történetük, mondanivalójuk nem nagyon van.
De vissza a parkba! Meg ne kérdezzék, kit ábrázol a szobor, mert nem tudom. A kép hátterében és a szoborban érzek egy kis varázslatot, ami erősebb lenne, ha nem lenne még rajta anya és leánya. De ott vannak, s egy másik, derűsebb világba kalauzolnak. Renoirra, a színek virtuózára gondolok. A színekről jut eszembe Goethe. Évekig dolgozott színelméletén, s mikor fizikusok felhívták figyelmét tévedéseire, mereven elutasította őket, mint ahogy azt a prizmát is, amit a tudósok adtak neki, hogy egzaktan bonthassa fel a fényt. A színekhez nem tudomány és műszerek kellenek, hanem a művész és az ő intuíciója. Hát nem igaza van?

Csak gondtalanul, gyermeki hittel válogassunk a világ csodáiból, mint ahogy ez a kislány válogat a virágok között. Így lett ilyen kedves ez a festmény is. Apropó kislány! Erről is eszembe jut valami, és nem állhatom meg, hogy el ne mondjam. Valamelyik olasz városban történt, már nem emlékszem melyikben, hogy az emberek az útszélén álló fák ágai között játék babákat vettek észre. Eltávolították őket a dühös polgárok, de újra megjelentek a láthatólag már viseltes, kidobott babák. Mint kiderült, a később lefülelt tettes szerint, a kidobott játékoknak lelkük van, egykor egy gyerek nevet adott nekik, szerette őket, s számos kalandot éltek meg együtt. A játék romlásával, a gyerek növekedésével azonban az egykor becézett baba szemétté vált, s úgy is végezte. Pedig a gyermeki lélek beléköltözött, amit már a felnőtt végleg elveszít majd. Ezt szemléltették a babák a fákon. Hát vigyázzunk, ne veszítsük el gyermekségünket!

Két család a szalonban

1880, 108×105 cm; olaj, fa


Megérkeztünk tehát az első szalonba. A kép szép, s ez az első szint az, ahol a szemlélők többsége be is fejezte a műélvezetet. Szépség, harmónia, derű, ez az elvárás egy képtől, s ezt várjuk el vágyakozva saját életünktől is. E szerencsés találkozás tesz naggyá egy művészt. Innen félve lépek tovább. Elmesélek egy történetet Rossiniről. Aki bármiféle párhuzamot vél majd a továbbiakban felfedezni Munkácsyval kapcsolatban, az ne fogja rám, mert én nem mondtam ilyesmit.
Szóval Rossini! Az eset még Munkácsy ideje előtt történt, de fontos, hogy 19. századi. Rossini megbízást kapott a Hamupipőke megírására, de úgy, hogy már megvolt a premier ideje, ami nagyon közeli időpont volt. Rossini azt mondta, hogy ha a librettistája reggelre szállítja a szöveg vázlatát, és néhány napon belül a szövegkönyvet, így ő el fog készülni. Már a szereposztás is megvolt előre. Így született meg a Hamupipőke 28 nap alatt. Na de hogy? A librettista összelopkodta a szövegeket. A női főszereplőnek viszont szokatlanul nagy lába volt, úgyhogy az viszont eredeti volt a történetben, hogy Hamupipőke nem a topánkáját hagyta el, nehogy kiröhögjék, hanem az egyik karperecét. Rossini is könnyedebbre vette a figurát, így a nyitányt egy másik művéből egy az egyben átvette. Úgymond plagizált, de önmagától. Mindez senkit nem zavart, s a mű sikert aratott. Hogy ez miért fontos? A következő képünknél kiderül. Most tehát, ha lehet, jól jegyezzük meg ezt a képet.
A kép egy biztos, szép, harmóniát sugároz, a nézőnek, vásárlónak tetszik, mert vagy ilyen életet él, vagy ilyenre vágyik. Azt kell mondjam, hogy a befogadók nagy részének ízlése ekkor konzerválódott, olyan módon, hogy az még a mai napig is tart.
A festmény tehát a kor ízlésének megfelelően mestermű és szép is, melynek hatása a mai napig él. S vele tart a vágyakozásunk is a múló időben, mert mi is élnénk így nagyon szívesen. Apropó szép! Lautreamont (1846–1870), a Maldoror énekei írója, meghatározta a szép fogalmát, mint az esernyő és a varrógép véletlen találkozását a boncasztalon. A szürrealisták, néhány évtizeddel később, nagyon hálásak voltak ezért neki. A kortársak, természetesen, tudomást sem vettek róla. Pedig egy új esztétika előfutára volt. Hisz hamarosan a sutba dobják majd a kanti érdek nélkül tetszést.

Készülődés a papa születésnapjára

1882, 101,7×137,5 cm; olaj, vászon


Hogy tovább lépjünk és értsük egymást, ahhoz, mint jeleztem, szükség van az előző képre is. Vizsgáljuk meg a kompozíciót, s ez rávilágít a szalonképek készülésének egyik aspektusára. Vegyünk sorra néhány részletet. A festmény előterében profilban ülő kislány tartása megegyezik az előző képen látható kék ruhás nőével, akinek mását megtalálják akkor is, ha a Milton-képre rákeresnek a neten. Mit látnak ott? Bizony a kékruhás nő alakja ott is ott van.
A két szalonképünkön a fotelok ugyanazok, s a balszélen álló fehér ruhás nők is hasonlóan teremtenek egyensúlyt a kompozícióban. A bal széleken álló növények is valahogy nagyon hasonlók. A meleg, barna háttérből elővillanó cselekmény egyensúlyában, megformálásában, színeiben, részleteiben hasonló. Emlékeznek, a konyhában lévő öregasszony és az asztalnál ülő legény kapcsán már céloztam rá, hogy Munkácsy kész paneleket használ? Arról is beszéltünk, hogy a korában ez megszokott módszer volt. Nos, tehát mi a helyzet? Az, hogy ezek a képek dekorációnak készültek szalonokba. Címükben, cselekményükben mások, de a továbbiakban meg az a fontos, hogy a kor ízlése szerint mestermű legyen, s még az sem lényeges, hogy az emberek valamerre árnyékot vessenek. Így lesznek időtlenek ezek a képek.

A helyszínről meg annyit, hogy annak megfelelt Munkácsy lakása, műterme kis átkomponálásokkal. Modellnek meg a környezetében élő nők, valós vagy kissé átlényegített formában. Tehát lehetett kényelmesen, otthon alkotni! És bizonyára igen eredményesen, hiszen gyakran jött Munkácsynétól a felszólítás, hogy Mihály küldjön pénzt, mert bizony az ilyen szalonélet nem csak szép volt, hanem igen költséges is. Talán nem véletlen ez a nagy készülődés ezen a festményen sem, hisz a papa jön haza, akinek a zsebe bizonyára dagad a bankóktól.
Na jó, ne gonoszkodjunk, de talán észre fogják venni, hogy férfiak nincsenek a szalonképeken. Lehet, hogy dolgoznak, vagy csúnyák lennének, nem odaillők? Ne feledjük, hogy ezeknek a képeknek jó piacuk volt. Erről jut eszembe Misa Volkov barátom esete, aki Taskentben végezte az akadémiát, s Szolnokra gyönyörű, távol-keleti, szürreális álmokkal érkezett. Egy napon Tisza-hidat ábrázoló festményt cipelt a hóna alatt. Mi ez?– kérdeztem tőle elborzadva. A megélhetés – mondta szomorúan.

Pálmaházban

1885 körül, 128×94,5 cm; olaj, fa


Elkalandozásaink során sok mindent láttunk eddig, s most, úgy érzem, egy kis rendet kell tennünk a gondolatok között, nehogy valami zavar támadjon önökben az én hibámból. Először a modernizmus kérdéséről. Igen, ez az izmusok indulása, ami soha nem látott forrongást indít el a művészetek világában. Új formavilág, új célok fogalmazódnak meg, de ne felejtsük, hogy ez lassú folyamat. A művészek, kritikusok, s persze a művészetbarátok többségét csak lassan lehet meggyőzni az új esztétikáról. A fennálló korstílus legjobbjai irányítják a művészeti életet, s ezek közé a legjobbak közé tartozott Munkácsy is. S persze az újítók is közéjük vágytak. A Café Guerbois-ban az impresszionisták új művészetről vitáztak, s saját kiállításaikon az ilyen szellemű képeiket állították ki, de a hivatalos Szalonba más képeket adtak le, mert ők is oda vágytak természetesen.
Volt szó plagizálásról is. Ez a szó talán nem jó a 19. századra. Ekkor a festők még a Louvre-ban másoltak, hogy tanuljanak belőle, s munkásságuk során sok régi mestert újrafogalmaztak. Elég, ha Manet erkélyes képére gondolunk, amit Goya műve alapján készített. Újragondolások ezek, variációk, s teljesen elfogadottak. Röviden ennyi, és most vissza Munkácsyhoz.

Egy valamire való úrilakban pálmaház is van, mint ahogy tudom, a colpach-i kastélyban is volt. Munkácsy tehát itt is hazai terepen mozog, s miért ne tenné, ha már így kéznél van. S ez nekünk is jó, mert ki ne álmodozott volna egy pálmaházról saját házával kapcsolatban. Ez a festmény is az élet, a család harmóniáját sugározza, ahonnan kimozdulni sem jó. Megértem e ragaszkodást a saját környezethez. Degas is otthon szeretett dolgozni, azt mondta, hogy a festészet nem sport, hogy szabadban vagy más idegen helyen csináljuk.
Nem a kép témája fontos olykor, nem is az elkészítés körülményei, hanem az, hogy amit a művész felvállalt, milyen színvonalú. Sokszor találunk a művészetben megváltó ideológiát, de rossz kivitelezést, s az ideológus elvárja a dicsőséget, sőt ma már a Munkácsy-díjat is. Muris mi?

Merengő nő kutyával

1884 körül, 115,5 x 90,5 cm; olaj, fa


Vajon min gondolkodik ez az ifjú hölgy? Az olvasottakon, hisz ölében egy nyitott könyv hever? Nem-nem! Én már tudom, min mereng, amióta olvastam egy bejegyzést a Goncourt testvérek korabeli naplójából, ami arról szól, hogy a párizsi barna hajú nők körében egy furcsa fertőzés terjed. Mind szőkére festetik a hajukat. Egyszer tanítottam egy manökenképző tanfolyamon divattörténetet, de mégsem veszem a bátorságot, hogy ebbe a témába belemenjek. A véleményem ez ügyben mértéktartó, azokkal ellentétben, akik szinte már szélsőségesek. Hamvas Béla, állítólag, azt mondta, ha nem lenne divat, a nők emberhúst ennének. Még leírni is borzalom ezt a kijelentést, én nem értek vele egyet. Én nős ember vagyok.

A már többször idézett Taine így ír a párizsi nőről: „Párizsba visszatérve, egész oda voltam. Más fajta ott az asszony. Természettől fogva szeretnek tetszeni, úgy, mint kaczéran öltözködni, hajokat simítani, ruhájok derekát habos paszomántba foglalni vagy kezök fejét fehér kézelőkbe dugni. Kissé sápadtak, sokat virrasztanak túlfűtött szobában, s persze a rizspor is megteszi hatását.”
Visszatérve a festményre. A szalonkép kevés mozgásteret ad a festőnek. Az idill változatait fogalmazza meg. Szép nő olvas, beszélget, virágot rendez, pihen, gyerekére vigyáz, kutyust simogat. A kivitelezés virtuozitása adja e művek rangját.

Olvasó nő

1880-as évek, 73,7 x 59,1 cm; olaj, fa


Persze ez a lány sem olvas, hanem mereng, mint az előző. Kik adhatták ezeket a címeket? Végül is nem fontos. Miről is olvashatott ez a nő 1880-ban? Hát lássuk! A 9 éves Marcel Proust átesett első asztmarohamán. A 48 éves Manet gyógykezelteti paralízisét. 59 éves korában meghalt Flaubert. Courbet Műterem című festményéről azt írta Huysmans, hogy óriási szamárság, mely egy műveletlen ember képzeletében fogant és egy öreg kontár festett meg. Megjelent Maupassant Gömböc című novellája és Zola Nana című regénye. A jómódú Zola csecsebecsékkel vásárolta tele lakását és villáját. A hajdani harcostársaktól, az impresszionistáktól semmit nem vett. Sőt a régi barát és iskolatárs, Cézanne képeit is felhordatta a padlásra, nehogy valakinek szemet szúrjanak.
Persze nem erről olvasott ez a nő a képen, hanem valami szerelmesekről, és azon ábrándozik. S miről olvassunk mi? Engedjék meg, hogy ajánljak néhányat, ha már tévét nem érdemes nézni, s a Bartókon kívül rádiót hallgatni sem.

Nálam értőbb vezetőre találnak Malonyai Dezsőben, aki Párizsban tanult művészettörténetet, s Munkácsy titkára is volt. Első kézből tudta a dolgokat, és rengeteg Munkácsy szöveget is idéz. Ha Munkácsyról akarnak olvasni, az ő könyvét olvassák! Mese sincs gyönyörűbb, mint a kis inas története, aki poggyászként a szegénységét és tehetségét vitte magával hosszú útjára. Én az elkalandozásokban nem használtam, de önök most új utakra indulhatnak vele.
Ha a kor művészete és Párizs érdekli önöket, olvassák el R. H. Wilenski Modern francia festők című könyvét. Olvasmányos, sztorikkal teli, letehetetlen. Maga is festő, és csak mellette művészettörténész. Belülről is látja a témáját. S ebben a műfajban még egy zseniális írás: a fentebb már emlegetett Kokas Ignác döntött úgy, hogy nem bízza albumának, arra a zöldre gondolok, megírását okoskodó művészettörténészre, hanem megírja maga. Szeretet, zene, költészet, derű ömlik belőle a világra betűben és képben. Büszke vagyok rá, hogy ültem a műtermében, ittam a borát és hallottam szavalni. Olvassák hát önök is örömmel!

A kis cukortolvaj

1883, 88 x 114 cm; olaj, vászon

A kis édes! Ez vicc lett volna a cukorra célozva. Utolsó képünk ez a szalonok világából, ezért engedjék meg, hogy a másik oldalt is érzékeltessem. A későbbi híres festő, Henri Rousseau, a vámos, egy évben született Munkácsyval. Ez idő tájt Mexikóban katonáskodik, majd Párizsba hazatérve szerény fizetésű vámhivatalnok. Éjjelente szellemekkel hadakozik, még rájuk is lő. Az egyik szellem, nem túlzás, de még fityiszt is mutatott neki. Nappal zeneórákat adott, ha éppen nem dolgozott, és külvárosi szatócsnékat próbált rábeszélni arra, hogy néhány frankért rendeljenek nála portrét. De jó helyen volt, élete végéig szelíd, hiszékeny és szeretetre méltó ember volt.

Ezzel a példával azt akartam érzékeltetni, hogy élhet valaki fényes palotában, vagy a szerény és szegényes külvárosban, egyaránt lehet boldog vagy boldogtalan. Van valami, számunkra is ismeretlen küldetésünk, ami meghatározza a sorsunkat és boldogságunkat. Attól tartok, hogy ez a küldetés, a kis cukortolvaj számára, férfiszívek elrablása lesz. Nem véletlen, hogy anya így belefáradt a nevelésébe.
Proust tolakodik most az elmémbe a gyerekekkel kapcsolatban. Az eltűnt idő nyomában című regényét háromszor vágtam a sarokba, rögtön az elején, mikor azon vekeng ott az a gyerek, hosszú oldalakon át, hogy bemegy-e az anyja jó éjt puszit adni. Kicsit cukros a történet, barátkozni kell vele. De nagy misztérium, mikor a felnőtt a gyemeki lélekben akar elmerülni. Nekem akkor már Tom Sawyer, még inkább Huckleberry Finn.

Hímző leány
Tanulmányvariáns a Társalgás című képhez

1887 körül, 65 x 53 cm; olaj, fa

Bár témájánál fogva a szalonképekhez is tartozhat mai képünk, mégis más. Szelídebb, egyszerűbb, emberközelibb. Talán mert ez is tanulmány? Vagy azért, mert jó látni egy nőt, aki mosolyog munka közben? Egy biztos, a tanulmányokról még szót kell majd ejtenünk. Most induljunk ki abból, hogy ennek a képnek letisztult világa, a környezet egyszerűsége otthonosságot, melegséget áraszt. Azt sugallja, hogy jó lenne ott lenni, mert emellett a nő mellett biztonságban leszünk. Számomra van meséje ennek a festménynek, mint ahogy a következő képünknek is lesz, mely felé mutat. Nézzék majd meg azon az ablakot, a fotelt és a széket. S mi a mai üzenet? Az egyszerű és hihető boldogság. Itt a hihetőségen, a megvalósíthatóságon, a hétköznapiságon van számomra a hangsúly, amiben otthon érezzük magunkat. És ez sokkal inkább hihető, mint az előző szalonok világa, amely egy álomvilág felé ragadja képzeletünket, vágyainkat.


Az már legyen az én gondom, hogy én elhiszem a kesztyű ház meséjét is, ami a Mosó Masában vagy a Gőgös Gúnárban volt. Mikor a kis állatkák találtak egy elveszett kesztyűt és beköltöztek, mint egy házba. Télen pedig befűtöttek, és a jó melegben sült tököt falatoztak biztonságban, boldogan. Ez a kuckós érzés számomra ma is a valóságos békét jelenti.

Ballada

1888, 151 x 120,7 cm; olaj, vászon

Hadd kezdjem ezt a hetet egy szép mottóval. Most olvastam, s talán illik Munkácsyra és új témánkhoz, a Krisztus-festményekhez is, melyek felvezetőjeként először ezt a hozzájuk nem kapcsolódó képet közlöm, mint a végén kiderül majd, talán nem minden indok nélkül. De először az idézet:

„Saját lelkét vette szemügyre teleszkópon. Mindazt, ami szabálytalannak tetszett, gyönyörű csillagképeknek látta és láttatta, s a tudatosságot a világokon belüli titkos világokkal egészítette ki.” Coleridge: Jegyzetfüzetek

Munkácsy a 80-as évek második felében kezdett kosztümös zsánerképeket festeni, többnyire XIII. Lajos korabeli kosztümökkel. A témák nem konkrét történelmi események, hanem ahogy fentebb jeleztem, zsánerképek. Vagyis udvarlás, szórakozás, szép hölgyek merengése, régi korok idillikus felidézése. Ebből a szempontból a szalonképek áttranszponálása egy hajdani, már megszépült világba. Támadták is ezért Munkácsyt, az eladható, közízlést kiszolgáló festésért. Mi ma már nem mondhatunk mást, csak azt, mint a szalonképeknél: ez esetben is a kivitelezés színvonala a döntő, s az az üzenet, hogy az életnek voltak és vannak szép pillanatai, amik csupán szépségük miatt megörökítendőek. S még valami! Ezeknek a képeknek már szebb a meséje. Régi korok embere idéz fel egy még régebbi korból egy balladát, hogy mit, azt rák bízza a festő, hisz a cím csak ennyi: Ballada. A nosztalgia tehát örök!

Kicsit rosszindulatúan muszáj még ideidéznem valamit nekem is. Madarász Viktor remek képe megörökíti Zrínyit és Frangepánt a bécsújhelyi börtönben. A cím és az esemény konkrét, az osztrák elnyomás ellen lázadó gondolat kifejezése a festmény célja. De ez itt nem segít, a magyar nézők egy része, ha meg is áll a kép előtt, ha el is olvassa a címet, csak két embert lát, akik egy asztalnál ülve beszélgetnek. Talán egy balladát idéznek fel. Ez a gondolat sem mentség, sem magyarázat, sem indok nem kíván lenni semmire és senki részére. Egyszerűen szomorú tény. Gondolkodjanak el rajta!

Ordító suhanc
Tanulmány a Krisztus Pilátus előtt című képhez

1880, 82 x 63 cm; olaj, vászon

Munkácsy műkereskedőjével, Sedelmeyerrel beszélgetve jutott el a Krisztus-képek megfestésének gondolatához. Nagy, vallásos történelmi kompozíció kell újszerű megfogalmazásban. Így talált rá a Mester a Krisztus-képek első részének, a Krisztus Pilátus előttnek ideájára. Újszerűsége abban van, hogy elhagyva az egyház, a hivatalos vallás megszépítő pátoszát, az ábrázolt jelenetek a való világban játszódnak, realista módon, valós modellek utáni, hétköznapi emberek szereplésével. (Caravaggiónak ezt hajdanán igencsak a szemére vetették.)

Így a sokalakos, sok karaktert ábrázoló kompozícióhoz számos alak és vázlat, és tanulmány kellett. Munkácsy Párizs zsidónegyedét járva találta meg a modelleket. Körülbelül 30 vázlatról és alaktanulmányról, 5 kompozíciós változatról, s emellett még fejtanulmányokról is tudunk. Ez az ordító suhanc egyik fő alakja a festménynek. A Megváltó kivégzését követeli ilyen expresszíven.

Az elkészült hatalmas méretű mű óriási sikert aratott. Ha jól tudom, Európa 20 városában mutatták be. Ha még nem látták, utazzanak el Debrecenbe, és nézzék meg! Megéri.

A siker és a műkereskedői furfang ösztönözte arra Munkácsyt, hogy az olajvázlatokat befejezze, értékesíthetővé tegye, s ezzel számos remekmű az utókorra maradhasson. Ezekből mutatunk be most néhányat.

Ordító suhanc
Tanulmány a Krisztus Pilátus előtt című képhez

1880, 38 x 26,5 cm; olaj, vászon

Góóól! Bocs, de tényleg olyan, mint egy szurkoló, illetve nem is szurkoló, mert azt a meccs érdekli, hanem amolyan csuklyás, bakancsos, és tömegben nagyon bátor és nagyon okos. Ilyenek mindig voltak és mindig lesznek.

Imádom a 19. századot. Forradalmak a kultúrában, a művészetben, a tudományban. Tudtak ünnepelni, s voltak zajos bukások is. A színházban a földszinten még állóhelyek voltak a nép számára, ahol előfordulhatott a nemtetszés verekedéssé fajulása. Berzsenyi Dániel még büszkén mesélte, hogy vagy tíz németet vert el. Degreé Alajos is leírta színházi kalandját egy jó kis bunyóval kapcsolatban. A Pilvax köréhez tartozó ifjak épp a Komló kertben ittak, mikor érkezett a hír, hogy verekedés van a német színházban, s báró Wenckheim Béla, ellenzéki képviselő, szorult helyzetben van. Már a páholyát eltorlaszolva próbál védekezni. A nemzeti érzelmű fiatalok széklábakkal felszerelve siettek segítségére. Ez volt az egyetlen alkalom, hogy betették a lábukat oda, hisz ők a Nemzetibe jártak. Hagyománya volt ennek a közvetlen módon kifejezett kritikának. Emlékezzenek Cyranóra, aki karddal kergette el a ripacs színészt! Ebben a színes világban élt Munkácsy.

A nyilvános eseményeket mindig kísérte a tömeg, ami hol az igazságért, hol ellene ordított csuklya mögé bújva, mint ez a suhanc. Mindegy, hogy ki korbácsolja fel az indulatokat, csak ordítani lehessen, még ha a Megváltó haláláról is van szó. Sokaknak erre jók ma a focimeccsek és a…

Madách örökérvényű: A tömeg a végzet arra ítélt állata, amely mindig húz. És neki szinte mindegy, hogy merre. Szeretném hinni, hogy nem így van. Talán hiszem is. De azért kerülöm a tömeget.

Krisztus mellképe

1880, 81 x 65 cm; olaj, vászon


Szigorú Krisztus ezen a képen. Rettenthetetlen, mint egy keresztes lovag. Talán ilyen csak egyszer volt valójában, mikor kiverte a kufárokat a templomból. Egy útkeresés állomása ez a portré. Munkácsy Krisztusban nem az isten fiát, hanem az igazságért küzdő embert kereste, aki szembeszáll a földi hatalmasokkal és az elvakult tömeggel. Számos változat közül ez az egyik állomás a végleges megoldás felé. Mint tudjuk, az elkészült művön már esendőbb, s a piros ruha is fehérré alakult, amin jobban látszik az emberekért elviselt megaláztatások nyoma.

Nehéz valamit is mondani erről a képről. Rengeteg belénk épült sztereotípia tolakodik elő mindannyiunkban. S mindegyikhez más kifejezésmód illik. Volt és van a görög-orosz ortodox ikon ábrázolás, a szíriai zsidó rabbi ábrázolások, a római-antik pásztorfiú, az európai szőke, kékszemű ábrázolás, a jezsuita harcos krisztuskatona. Szóval minden, egészen a kacsintós bukszáig és pólótrikóig. Krisztus „ikon” lett, és persze bizonyos módon a kor és a kor divatja is befolyásolta megjelenítését. Munkácsynál, mint jeleztem, egy útkeresés állomása, s szempontunkból ez a fontos. S ez így van jól, hisz mindent figyelembe véve, belelátunk az alkotói folyamatba, s ez a legizgalmasabb egy mű értékelésében.

Arról eddig nem beszéltünk, hogy az ember képes volt ezt a tiszta ikont is meggyalázni, s a nevében gyilkolni, s persze képes arra is, hogy elfelejtse. Erről még egy pár sort hadd írjak, mert úgy érzem, ha most nem írok róla, örökre elfelejtik ezt a történetet. Vagy olvassa még valaki Gál György Sándor Messiás című könyvét Händel életéről? E fantasztikus mű utószavában ír a szerző Lichtenberg Emilről. Egy töpörödött, öreg, bicegő és szemüvegben is alig látó zsidó karnagyról, aki egész életében Händel és Bach műveit adta elő kórusával. 1944-ben is szervezett még egy előadást Händel Messiásából, mert úgy érezte, miközben a vonatok elindultak Auschwitzba, hogy ahol ez a muzsika szól a Megváltóról, ott a baj nem lehet végzetes.

1944 karácsonyán, a kis Jézus születésnapján aztán nyilas suhancok rátörték az ajtót, kirángatták a Duna-partra, kezéből kiverték botját, szemüvegét összetörték. Mikor a Dunába lőtték, ő már hunyorgó szemével nézett a csillagokba. Ezen történet után már más szemmel nézek mai képünkre is, kell a szigorú Krisztus.

Krisztus a sziklasírban

1881, 48 x 121 cm; olaj, vászon

A vég megrázó, de valóban vége-e, vagy egy új kezdete? Hisz Krisztus harmadnapra feltámad egy új korszakot hozva az emberiség történetében. Nem állom meg, hogy ismét el ne kalandozzak, de valahol el kell mesélnem egyik kedvenc történetemet. Mentségemre legyen mondva, hogy ez is a világ korszakainak változásáról szól, csak egy másik kultúrkörben.

Lin-csi, csan buddhista apát mesélte, valahol Kínában, a Huo-to folyó partján, Krisztus után vagy 800 évvel. Taj-po, a buddhista szerzetes, már évek óta üldögélt egy fa odvában, és a világ változását szemlélte. Egy napon arra járt egy másik szerzetes és a következő kérdéseket tette fel Taj-pónak: Igaz, hogy a világunknak vége lesz? Igaz – válaszolta Taj-po. És mi lesz utána? Mi lenne, kezdődik egy új világ – válaszolt ismételten Taj-po. A vándorszerzetesnek már csak egyetlen kérdése maradt: Te, Taj-po, nincs ott melletted még egy hely? És, azóta ketten ülnek a fa odvában, és bámulva gyönyörködnek a világ folyamatos változásában.

Visszatérve képünkhöz, az rögtön látszik, hogy ez a festmény nem a Pilátushoz való felkészülés egyik állomása, hanem önálló mű. Munkácsy a hetvenes években látta Hans Holbein A halott Krisztus teste a ravatalon című képét Baselben. Megrendítette az alkotás realizmusa, s vélhetően erre utaló reflexió ez a festmény. A megfogalmazás vázlatos volta, expresszív ecsetkezelése fokozza a téma drámaiságát. S bár tudjuk, hogy a halál itt borzasztó volt, de mégsem végleges, hisz egy megváltás első lépcsőjének számít, mégis riadalmat kelt bennünk. Figyelmeztet, saját halálunkat juttatja eszünkbe, elénk tárva azt a kiszolgáltatottságot, amit egy ilyen kiterített élettelen test jelent.

Kompozíció – tanulmány a Krisztus Pilátus előtt című képhez

1880, 93 x 133 cm; olaj, vászon

Tudom, hogy az előző kép a halott Krisztust ábrázolta, és logikai hiba most a Pilátus-jelenetet tárgyalni, de megvan rá az okom, hogy anakronisztikus legyek. Lassan búcsúzok Önöktől, amit azzal a kijelentéssel kezdek, hogy Pilátus én vagyok.

Sok időt töltöttem Mihállyal, szinte személyes ismerősöm lett. Az elmúlt hetekben mindig ott motoszkált gondolataimban. Szemben állt velem ő és az életműve, én pedig ültem ítélkező székemben, s írhattam akármit a kései ítész felelőtlen bátorságával, anélkül, hogy ő védhette volna magát. Erre azonban nem volt szüksége, mert én nem is akartam ítélkezni, s ha akartam is volna, megvédték volna Önök. Mégis Pilátus vagyok, mert kezdetben nem akartam ezt a munkát. A kettőnk viszonyát engedjék meg, hogy Bulgakov segítségével magyarázzam meg.

A Mester és Margaritában is találkozunk két szereplőnkkel. Jézus a vádlott, aki tiszta szívű, embereket szertő próféta. Mi más lehet, mint vádlott? Az embergyűlölő Pilátus a bíró. Hát ki más ítélkezzen? A két lélek mégis egymásra talált. Pilátus meg akarta menteni a jámbor prófétát, de a kor és az eszmék által megfertőzött tömegtől nem tudta. Ez Pilátus tragédiája. Soha nem sétálhatnak már együtt, világtól elzárt erdei ösvényeken, arról beszélgetve, ami mindkettőjüket érdekli. Arról, hogy az élet mégis szép, s hogy az emberek jóemberek. A művész mágikus hatalma szolgáltat a regény végén igazságot: Jézus és Pilátus végre együtt ballag a holdsugár ösvényen, élénk beszélgetés közepette, az örökkévalóság felé. Hát ezért éreztem magam kicsit Pilátusnak, aki kezdetben ódzkodott ettől a munkától, de szembesülve Mihállyal, úgy érzi, a végére, ha nem is jóember, de kicsit jobb ember lett.

Csendélet

1890-es évek eleje, 68 x 55 cm; olaj vászon

A csendélet, eredetileg tanulmány, kell a szalonképekhez. A csendélet jó, mert önmagában is dísze a szobáknak, és nem hervad el. A csendélet hasznos, mert jól eladható. Ez a csendélet hasznos nekem is, mert búcsúképpen átnyújthatom néhány embernek ezt a virágcsokrot, akik velem tartottak elkalandozásaim során. Kicsit már hullanak a szirmai, de még mindig gyönyörű. Épp alkalmas búcsúzkodáshoz és köszönetként.

Köszönöm hát először is Önöknek, hogy velem tartottak.

Köszönöm Pató Máriának, hogy szelídnek egyáltalán nem mondható erőszakosságával rábeszélt e sorozat megírására.

Köszönöm Szebenyi Nándornak, hogy átnézte és javította írásomat.

Köszönöm Ádám Adriennek, hogy gondozta az internetes megjelenést.

Köszönöm Csiszár Róbertnek, hogy hajlandó volt velem Munkácsyról beszélgetni, s ezzel megkímélt a szakirodalom olvasásától.

Köszönöm Barta Katalinnak, hogy olvasóm volt és minden jegyzetemet külön értékelte, segítve ezzel munkámat.

S végül köszönöm Pákh Imrének, a szolnokiak nevében is, a lehetőséget.

Ne feledjék, holnap találkozunk utoljára Munkácsyval így együtt, mindannyian.

Búcsú

1960, 184 cm, 130 kg, hús, víz, csont stb.
Zsolnay László tulajdona

Igaz, hogy a mottó a szöveg elejére szokott kerülni, de mi itt úgy elkalandoztunk, hogy a végére maradt. Jobb későn, mint soha:

„Nagyon kérlek téged, bárki is vagy, aki ezt olvasod, ha találsz benne valami olyasmit, ami másképpen van mondva, mint ahogyan illik, ne annak tulajdonítsd, aki ezt a bölcsesség teli forrásából merítve, belém áttöltötte, hanem az én tehetetlenségemnek, hiszen könnyen tévedhettem értelmem szegénysége miatt. Olvasd szerencsével!”

Walahfried, a Kancsal
reichenaui szerzetes a 9. századból

Ne fogjuk hosszúra ezt a búcsúzkodást, nem illik hozzánk. Aki figyelmesen olvasta jegyzeteimet, már tudja, hogy magam is egy tanulási folyamaton mentem keresztül. A kezdeti rögtönzések helyét átvette a megtervezett gondolatmenet, a felétől kezdve már jegyzeteket is készítettem. Próbáltam egy szemléletet adni a képzőművészet befogadására. Igaz, hogy az enyémet, de ezt, remélem, megbocsátják. Próbáltam a képek meséjében elmélyedni, ami mivel mese, egyáltalán nem biztos, hogy igaz is. De kit érdekel, legyen a mi mesénk! Arra is tettem kísérletet, hogy a háttér információkat figyelmen kívül hagyva, önálló értelmezésre sarkalljam Önöket.

S végül még egy titok, talán a legnagyobb: Ezt az utazást, s ez nem kisebbíti Munkácsy zsenijét, bármely művész életművével megtehetjük. Csak lehet, hogy fáradtságosabb, mint a szánkat tátani a képek előtt, s egy kézlegyintéssel gyorsan ítélkezni. Ne felejtsük, a művészet kétoldalú cselekvés. A művész alkot, a néző befogad, és ez ugyanolyan aktív folyamat kell, hogy legyen, mint az alkotás. Aki a szép – nem szép ellentétpárnál megáll, az nem tett egy lépést sem. Csak hogy egészen izgalmasat mondjak, képzeljenek el egy utat Csontváryval a magányos cédrushoz, vagy Gulácsyval Na’Conxipánba. Őket sokan ismerik, talán sokan kísérnék figyelemmel az utat, de mondok merészebbet, az utazás sokkal izgalmasabb lenne a szinte senki által nem ismert és nem becsült kortárs művészetben.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s