Szolnoki Képtár

Mai mottónk:
A művésznek nem csak a szemét, a lelkét is edzenie kell.
(Kandinszkij)

De nem csak a művésznek, hanem a közönségnek is. Most, hogy a politika árnyéka elvonult felölünk, újra napsugár vetülhet másra is,így mindarra, amit az újrarendezett képtárunkban megtekinthet az idelátogató. Azoknak, akikhez esetleg nem jutott el a hír – szerintem sokakhoz –, szeretném figyelmébe ajánlani az újrarendezett képtárunkat. Egy olyan dolgot ajánlok, ami nem arról szól, hogy a régit leporolva, más sorrendbe átrendezve, a változatlant újracsomagolva azt várjuk, hogy a nagyközönség a csodavárástól kiguvadt szemmel, tátott szájjal hozsannákat zengjen arról, ami mit sem változott. Amikor kollégáimmal eldöntöttük, hogy átrendezzük a képtárat, akkor mindezt annak a gondolatnak a jegyében döntöttük el, hogy kezdjük el megmutatni a 117 éves Szolnoki Művésztelep alkotóinak azt az arcát, amely a mindenkori modern magyar festészetsorába emelte őket. Talán már sejthető, hogy miért ezt az idézetet választottam. A közízlést ugyanis formálni szokták, jobb esetben pozitívan, rosszabb esetben „győzikésen” és „édes dundi valentínásan”. Az első lépést a művész teszi meg, amikor olyan alkotást hoz létre, amely az eddig megszokottól eltér. Ami új érzelmekkel, kifejezésmódokkal létrehozott alkotás, és amire jobb híján azt mondjuk „modern”, kortárs, stb. Csupa olyat mondunk róla, aminek az etimológiája nincs meghatározva. Ami nem bír egyetemes szakmai jelentéssel, ami csak annyit jelent egyébként, hogy az eddig megszokottól eltérően van megalkotva. Még azt sem mondanám, hogy a kor kifejezésmódjában. Emlékezzünk csak az impresszionistákra, akiknek a ma agyonszeretett művei, melyekért ma milliókat fizetnek, mekkora botrányt okoztak. Milyen jókat nevetett rajta az a közönség, amely egy-két évtizeddel később már egy jó sznobhoz illően tapsolt, ünnepelve a megnyitókon ugyanazokat a műveket és művészeket, akiket korábban még köpködött és kiröhögött.Tolongott és spájzolt műveikből, hogy neki is legyen, le ne maradjon, legyen mit megmutatni, ha jönnek az ismerősök. De már ez is jobb, mint Győzike. Mint a viccben, mikor két nő beszélget: – Képzeld, nálunk már minden fal tele van Rembrandtokkal. – Szörnyű! De remélem irtjátok őket!Aztán az évek múlásával „beért” a közönség lelke is. Élménnyé vált számára a valamikor kiröhögött művészet. Szóval felelősségünk van,a második lépést nekünk kell megtenni. Nekünk, akik a ránk hagyott gyűjteményt kezeljük. Ez az irány eddig valahogy elsikkadt a telep művészetét bemutató tárlaton. Maradt a szerethető szolnoki tájkép, a Tisza–Zagyva-torkolat, a Tabán, abból is a szigorúan realista, a XIX. századra visszakacsintó stílusával. Aztán kevés volt azoknak az avantgárd műveknek a száma is, amely az 1990 utáni műkereskedelem pezsgésével tucatszám a felszínre került. Ez is ok volt.Természetes, hogy a kiállítás a közönségnek készül, de igazán akkor tölti be küldetését, ha nem csak a közönség által könnyen fogyaszthatót mutatja meg, hanem azt is, ami meghökkent, esetleg egy hosszabb idejű odafordulást vár el a nézőtől. Ami megmutatja neki a mai művészet értékét is, de a tegnap, a múlt máig ható modernizmusát is. Aztán két évtizeddel később majd tapsol neki, mint annak idején Monet-nak, Manet-nak, Degas-nak, Gauguinnek, Lautrecnek, van Gogh-nak és társainak. Tehát a néző lelkét is edzeni kell. Mert amit rögtön nem értünk, vagy a petyhüdtség helyett lelkünket felkavarva ad élményt, még nem feltétlenül rossz, vagy kevésbé értékes. Így vettük a bátorságot, és egy új felajánlás kapcsán a már eddig összegyűjtött, letisztított és restaurált képeket összeszedve,az állandó kiállításból 20 képet kiemelve, 70 új művet behelyezve újrarendeztük az egész tárlatot. Új Mednyánszky-teremmel, új kincstárral, átrendezett 1945 utáni teremmel és a maiak termével.Beillesztve az itt alkotók műveit a magyar avantgárdba, amelyben– ha már így mondjuk –a máig modernnek számító nagy művészeink, mint Mattioni Eszter, Bernáth Aurél, Csontváry, Pór Bertalan, Ámos Imre, Anna Margit, Aba-Novák Vilmos, Borbereki Kovács Zoltán stb. kaptak helyett, akik közül többen a Szolnoki Művésztelep mesterei is voltak. Ma már klasszikus, de sokak számára még mindig túl modern mesterek. Aztán itt van Zádor István,akinek, kevesen tudják, de ugyanaz volt Párizsban a mestere, mint Toulouse Lautrecnek. Így mikor négy évvel ezelőtt átválogattam, és a készület ideje és helye szerint rendszereztem a grafikai hagyatékát, tanulmányait, kezembe kerültek olyan művei, amiket csupán az aláírás különböztet meg Lautrec műveitől. Nem a hasonlóság miatt, hanem a kor plakátjainak és illusztrációinak élvonalát képezőszellemisége és minősége miatt. A többi, nem kevésbé kuriózum művét, majd akkor láthatja a közönség, ha elkészülök a Zádor-monográfiával és összeáll a tárlat anyaga, amit 2023-ban tervezünk bemutatni a Galériában, halálának 60. évfordulója alkalmával. De térjünk vissza a kiállításhoz, ahol szolnokiként büszkék lehetünk arra, hogy a Nemzeti Galérián kívül itt látható az ország legnagyobb Mednyánszky-gyűjteménye, amiben helyet kaptak eredeti vázlatfüzetei és naplói is,teljességében, hiszen minden festményét bemutattuk, egy sincs raktáron. De többet nem írok róla, tessenek eljönni és megnézni, mert higgyék el, páratlan élményben lesz részük.

Csiszár Róbert

Fotó: Szolnoki Képtár

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s