Gácsi Mihály grafikai műintézete

Egy szelíd moralista apokalipszise

A magyarok bejövetele

Gácsi Mihály: A magyarok bejövetele (a Damjanich János Múzeum gyűjteménye)

Félve beszélek erről a grafikáról. Kaptam már egy pofont a közízléstől ezért a műért, ami pedig számomra oly szerethetően emberi. Történt, hogy tárlatot vezettem a múzeumunk Szolnoki Képtár című állandó kiállításában, ahol többek között ez a mű is ki van állítva, mikor az egyik látogató felháborodva jött oda hozzám, kikérve magának, hogy egy ilyen nemzetgyalázó, hazaáruló kép közszemlére van téve egy állami múzeumban. Próbálkoztam a kép értelmezésével, de eredménytelenül. Nem tanulok saját káromon, mint az okos ember, most újra próbálkozom.

A magyarok bejövetele sugalmazó cím. Egy nemzet vélt és valós önértékelését hordozza, heroikus, hősies festmények jutnak eszünkbe, már csak a cím hallatán is. A millennium kora (1896), mikor szobrok és festmények sora, nagy állami beruházások ünnepelték méltán a magyarok honfoglalásának ezredéves évfordulóját. A millennium viszont elmúlt, jöttek újra a dolgos hétköznapok az egyszerű emberek számára. De nem így a szónokoknak, akik örök eufóriában élnek, nem csoda, hiszen egész jól megélnek belőle. Náluk rendszerfüggetlen és örök a pátosz, ezért aggályosan nyilvántartanak minden évfordulót, hogy újra és újra elővegyék jegyzeteiket. El lehet hajtatni vidékre, ahol kiképzett tömeg ünnepel méltósággal.

De szálljunk ki abból a fekete autóból egyszer, küldjük el a sofőrt, és menjünk be a boltba vagy a kocsmába. Ott is magyarokkal találkozunk. Egyszerű és szerethető derék magyar emberekkel, mint amilyenekkel #Gácsi Mihály grafikáján is. Vonulunk mi magyarok, mi emberek végig az élet útján: ki így, ki úgy. Van, aki már az elején megáll, egy út menti csehónál, és békésen elkvaterkázik a haverokkal. A menetben ott van mindenki: iparos, katona, fradi drukker, dobot lármásan verő aktivista, hivatalnok, gyerek és asszony. Mind megférnek a HUNGARY tábla mögött. Ők nem löknek ki senkit a nemzetből, békésen megférnek egymás mellett. Persze van, aki szunyókál a nagy menet alatt, az út mentén heverve szemlélődik, vagy csak integet nekik. Mindenkinek saját döntése az élete. Ez így szép. Ez valóság, irónia vagy hazaárulás? Ezt a néző dönti el, joga van a saját értelmezéshez. De egyet én biztosan tudok a felháborodott ítélkezőkről: Ők nem részesei ennek a menetnek, én viszont igen. Hülyeség lenne arról vitatkozni, hogy melyikünk a magyarabb ember.

De lássunk egy másik menetet is a magyar történelemből, szintén Gácsitól.

Temesvár felé

Gácsi Mihály: Temesvár felé (a Damjanich János Múzeum gyűjteménye)

Ha az előző képnél azt írtam, hogy félve beszélek róla, most azt kell mondanom, hogy a zabszem sem fér be! Szándékosan választottam ezt a művet a Dózsa-sorozatból, mert a manapság oly divatos újraértékelések szerint mintha Dózsa kiesett volna a pikszisből. Így talán nincs ok a sértődésre.

Fontos! Ebben a műben már nincs semmi irónia. Egy kisebbféle hatalom megfújva a harsonákat mozgósítja a tömeget egy másik hatalom ellen. Ami a legtragikusabb, magyar embert magyar ember ellen. A tömeg elindul, s bár csak a hátukat látjuk, tudjuk, hogy a testvérháború kudarcra van ítélve. Tudja ezt az az anyóka is, aki az út szélén leborul a feszület előtt. Mindenki tudja, csak a harsonát fúvó nem.

És a vég szükségszerű! Gácsi, a szelíd, ironikus humanista ezt tudta a hetvenes években. A testvérharcnak nincsenek győztesei!

Urak bosszúja

Gácsi Mihály: Urak bosszúja (a Damjanich János Múzeum gyűjteménye)

Akkor, Dózsa idejében ez volt a vég. (Ma már másképp néz ki.) A karón és a kereszten névtelenek élettelen teste függ. Nem tudjuk kik ők, s már az sem lényeges, miért vonultak hadba. Áldozatok ők a semmi oltárán.

Utolsó virágok

Gácsi Mihály: Utolsó virágok (a Damjanich János Múzeum gyűjteménye)

Egy harcnak vannak győztesei és vesztesei, attól függően, hogy kinek az oldaláról nézzük. De ha az EMBER oldaláról nézzük, csak vesztesei vannak. Minden harccal elpusztul valami az emberségből, s minden harccal csak néhányak pillanatnyi érdeke győz. Mi pedig ülhetünk a romokon, s kezdhetjük elölről emberségünket építeni, nevelgetni az utolsó virágokat. S ha így-úgy berendezünk magunknak egy új világot, ami már nem is hasonlít a régire, s ez már egy tragikus utópia része Gácsinál, újabb szónokok támadnak.

Az igehirdető

Gácsi Mihály: Az igehirdető (a Damjanich János Múzeum gyűjteménye)

Mert ez örök! Valaki mindig kiválasztja magát, hogy megmondja, mit érzünk, mit gondolunk, mit kell tennünk és persze, hogy mi az igazság. Persze az ő igazsága. Nincs menekvés! Gyakorlatilag szinte nincs. Hacsak az utópia végső következtetése nem.

Lót menekülése

Gácsi Mihály: Lót menekülése Szodomából (a Damjanich János Múzeum gyűjteménye)

Gácsi a jövőt féltve gondolkodott el a világ sorsán penészes falú szolnoki műtermében. A megoldás mégsem a jövőbe mutató. Ősi, biblikus utakon menekült kora elől, Lóttal Szodomából, magával víve addigi szegényes, de mégis emberi élete romjait.

S mielőtt címkéket kezdenének ragasztani Gácsira, vagy rám, aki ezeket a sorokat írom, hadd szögezzek le valamit: Gácsi emberszerető humanista volt, már a végén, mint láttuk, nemcsak népében gondolkodott, hanem az egész emberiség közös sorsában. Tanuljuk meg ezt a szót újra, ez rendszerfüggetlen és örök. Bár manapság nem túl divatos, nem úgy, mint a…

zsolnay

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s