Művészet és közönség II.

Tapasztalatok három évtized távlatából

Szamuely derékszíja

Önarckép kortárs képzőművészeti tárlatok ürügyén

Immáron három évtizede, hogy az életem a kortárs képzőművészet világában zajlik, lévén a szakmám művészettörténész. A kezdeti lelkesedés, szorongás a nagy mesterekkel való találkozástól hamar elmúlt. Ma is szerencsésnek tartom magam azért, mert kívülállóként ebbe a világba cseppentem, de ma már ismét tudom, bizonyos fokon, kívülállóként nézni ezt a világot. Már az egyetemi évek alatt jelentkeztek az első figyelmeztető jelzések. Kívülről jöttem és vidékről. Már ez elég volt ahhoz, hogy ne érezzem komfortosan magam a művészvilágban. Több csoporttársammal szemben hátrányban voltam, mert ők már beleszülettek ebbe a közegbe, lévén szüleik művészek, híres műgyűjtők vagy művészettörténészek. Ez a tanár-diák viszonyban is megjelent. Észrevettem, hogy van közös nyelvük, közös szavaik, nevek, amiknek mentén megértik egymást, s azt is be kellett látnom, hogy ezt a nyelvet kívülről nehéz elsajátítani. Ekkor már megsejtettem, hogy léteznek különféle istállók, melyek zártkörűek, mint a Formula-1-ben. Kívülről lehet rajongani értük, de bekerülni nehéz, ugyanis e zártkörű társaságoknak kis létszámuk adja meg exkluzivitásukat. Saját nyelvük van és kedvenc helyük, kiállítási termeik, újságjuk, közönségük és olykor viseletük is.

S álljon itt néhány név művészettörténészi munkám első éveiből is, olyanoké, akik így-úgy, de valahogy löktek erre-arra pályám során.

Szász Endre dölyfössége. Hat órát utaztam egy rossz Nysával Sopronig, ahol még két óra hosszat várakoztam a mester háza előtt, aki csak délután kettőkor kelt fel az ágyból. Néztem arany füstszűrős cigarettáját, füstbe burkolódzó, hencegő arcát, én, akinek hónap végén már napok óta nem volt egy szál cigije sem. A kiállítást megrendeztük, de ő nem jött el a megnyitóra.

Vecsési Sándor, aki ezekkel a szavakkal fogadott műtermében: „Azért lettél művészettörténész, mert művésznek rossz lettél volna. Mind így vagytok ezzel.” Nem hiszem, de lehet, hogy ezért nem szerettem a festményeit.

Tenk László szelíd csipkelődése végigkísérte pályámat. Kép és művészet összhangban van nála. Festményeit mindig is a művészet allegóriájának tekintettem, titokzatos tájain, borongós utcáin egy titokzatos ablak mögül rejtélyes fény árad. Az igazi művészetet ez jellemzi: egyszerűség és rejtély, fény és árnyék, valami üzenet önmagunkról és a világról. Nem rajta, s nem rajtam múlott, hogy gyűjteménye most valahol Budapesten és nem Szolnokon van.

Sváby Lajosnak sok mindenért hálás vagyok, de ide most csak egyetlen kis történetet idézek, ami mégis nagyban befolyásolta szemléletem. Korai, monokróm műveiről volt szó, amihez mindenféle tudálékos elméleteket próbáltam meg találni. A dolog ennél egyszerűbb, világosított fel Lajos: az ötvenes években a modern külföldi művészetről semmilyen kiadvány nem volt elérhető Magyarországon. Azok a reprók pedig, amiket sikerült beszerezni fekete- fehérek voltak, így kezdetben csak a formákkal kísérletezett, a színeket nem merte felvállalni. Hát…, ilyen egyszerű is lehet a művészet, pedig micsoda kihívás lett volna ehhez koncepciókat gyártani.

Kokas Ignác szívem minden melegsége, embersége, szeretete. Telefonon udvaroltam neki heteken át, hogy rendezzünk neki Szolnokon kiállítást. Mereven elzárkózott az ötlettől a mester. A végén annyit megengedett, hogy felmenjek a műtermébe bemutatkozni. A kis festékes, szakállas manó betessékelt, s egy fél óra múlva már verset szavalt, váli szülőházáról mesélt, s ettem saját sonkáját, s ittam hozzá váli borát. Nem véletlen, hogy katalógusát, azt a zöldet, maga írta meg, s nem bízott meg vele művészettörténészt, hiszen ő a szavak művésze is volt.

Supka Magdolnával való ismeretségem volt a legmeghatározóbb szakmai életem folyamán. Mikor megismertem (a nyolcvanas évek második fele), már megkerülhetetlen tekintély volt. Lehetett szeretni, nem szeretni, de ő volt Supka Magdolna, a művészettörténész. Hajában elöl azzal a kis fehérre festett huncut tinccsel. Ült a kiállító terem közepén és görbebotjával, mint egy karmesterpálcával vezényelt, körülötte művészek hada hordja a Manna által megjelölt helyre a festményeket. December van, az utak jegesek. Én kísérem el a Tisza Szállóba karon fogva a téli éjszakában. Másnap lesz a megnyitó, természetesen ő tartja, s az is természetes, hogy arról beszélgetünk. Te mondd, kérdezi egyszer – a pertu természetesen csendőrpertu – lehet itt nálatok a megnyitón humorizálni? Természetesen Manna néni – nyugtattam meg. Kicsit eltűnődött, majd újra kérdezett: És káromkodni? Egy kicsit azt is lehet – válaszoltam. A baszd meg belefér? – érdeklődött. Az még bele – válaszoltam bizonytalanul. Aztán másnap ámulva hallgattuk egy végtelenül bölcs asszony mindenféle tudálékosságtól mentes, zseniális megnyitóját, mi itt Szolnokon, a szerencsések.

Sváby Lajos: Szégyenkép (Damjanich János Múzeum gyűjteménye)

Végül, de nem utolsósorban, Ágotha Margit grafikusművészről kell megemlékeznem. Mikor megismertem férje, Rékassy Csaba már halott volt, az ő emlékkiállításán dolgoztunk. Ettünk, ittunk, vitatkoztunk, szerettünk, gyűlölködtünk, dicsértünk, káromkodtunk. Művészet, emberség, indulat, humor, a magukat megjátszók megvetése volt Ágotha Margit mellett az iskolám.

S még egy név utoljára: Szabó László néprajzos múzeumi kollégám neve, akitől tanácsot kértem első kiállításmegnyitóm előtt. S ezzel el is értem tulajdonképpeni témámhoz, a kiállításmegnyitók anatómiájához. A kortárs művészet olyan, amilyen. Megy a maga útján, de a megnyitók, gyakran az az érzésem, azt szolgálják, hogy elriasszák, untassák, elképesszék a közönséget. De vissza Szabó Lászlóhoz! Ő azt mondta nekem: „Kispofám, két lehetőséged van. Vagy írsz egy szöveget életrajzzal, művészettörténeti meghatározásokkal, mifenével, vagy pedig értesz hozzá. Fejből, a közönség szemébe nézve elmondod a véleményed.” Én a második utat választottam, anélkül, hogy minősíteném az elsőt. Van, akinek megy a beszéd, van, akinek nem. Van, aki nem elég bátor, s kénytelen papírok mögé bújni. Van, aki így tudományosabbnak érzi. Van, aki rögtön a megjelentetésre gondol, hátha valahol el lehet sütni az írást. És ki tudja, hányféle indok lehet még? Én azt gondolom, hogy élményszerűbb egy megnyitó fejből, s azt mindenesetre gyanúsnak tartom, ha valaki azt, hogy: Tisztelt művészúr, tisztelt megnyitó közönség, papírból olvassa

Félreértés ne essék, nincs bennem semmi ellenszenv kollégáim iránt, azt sem gondolom, hogy én jobb vagyok, sőt… Az intézmény maga nem tetszik. Hol álnok, hol hazug, hol fennhéjázó, hol csuda klassz, csak egy nem: nem őszinte. Hányszor érem magam is tetten, hogy miket hazudozok össze-vissza? Csak olvasmány élmények, de bele tudom magam élni azokba a színházi bemutatókba, ahol hangos füttyszó jelezte a darab bukását. Hol van ez a jólnevelt bérletesek korában? Vagy hol az a tárlatlátogató, aki esernyőjének felháborodott csapásaival fejezi ki nemtetszését? Udvarias, csendes események lettek a megnyitók, s ennek megfelelően kevés számú beavatott a látogatójuk, no meg az unalom. Most felsorolok néhány dolgot, ami zavar. Nem mondom, hogy bűn, hogy rossz, hogy meg kellene változtatni, csak azt, hogy engem zavar, bosszant, kihoz a sodromból. Talán öregszem, rigolyás lettem, türelmetlen.

Először is essen szó a kiállításmegnyitók körülményeiről. Ünnepélyes környezet, valahol eldugva büféasztal. Rajta két kiló pogácsa, fehér szalvéták, öt liter üdítő, buborékos és buborék mentes ásványvíz. Lássák, hogy a rendezők odafigyelnek. Lassan gyülekezik a közönség, néhányan még ünneplőben, ők a régi iskola tagjai. A művész már egy órája feszeng az üres teremben művei között. Kissé megkönnyebbül, oldódik a magányból származó szorongás. Elhangzik a megnyitó, jön a szíves invitálás. A pogácsa hamar elfogy, néhányan félszegen koccintanak az egészségesebb buborékmentes vízzel, s az emberek, kicsit szégyenkezve eloldalognak. Sokan köszönés nélkül, úgy kevéssé kínos, s meg sem lehet tőlük kérdezni, hogy már mész? Persze, hogy megy, hát mit csináljon itt? Emlékszem arra, hogy amikor még nem volt ilyen álszent a világ, a művész demizsonnal jött, a múzeumok is vásároltak alkoholt. Nem mondta senki, hogy a fenntartó ilyen-olyan rendelete. Órákig ültek az emberek a társalgóban vidáman borozva, művészetről vagy az életről beszélgetve, ne adj’ isten, vicceket mesélve, barátkozva. Verebes Gyuriék a művésztelepen ezt jobban csinálják. Van sörcsap, bogrács pörkölttel, zene, s persze van közönség is, mert ki az a megátalkodott, aki azt mondja vagy pláne elrendeli, hogy művészet csak ásványvíz mellett lehet elég magasztos

De milyenek is ezek a megnyitók? Említettem már a fejből elmondottat, s a felolvasottat. Lássunk ez utóbbira néhány példát.

Fiatal lányka, alig néhány évvel az egyetem után, papír mögé bújva olvas. Mellette idős mester, hívjuk Kovács Józsefnek. Megtudjuk róla, hol született, kik voltak a mesterei, s hogy tájképeket fest. Hát szabad még tájképeket festeni ebben a modern világban? – teszi fel a kérdést a lányka, s beidézi a magyar festészet történetének tájképekre vonatkozó fejezeteit. Összehasonlítások, különbségtételek. Aztán felteszi újra a kérdést a tájfestészet lehetségességéről, s maga válaszol is: Igen, Kovácsnak ez lehetséges. Csak így: Kovácsnak, Nem Kovács Józsefnek, mesternek, művésznek stb. Szóval mindent megtudtunk Kovácsról, csak azt nem, hogy miért festette azokat a fájdalmasan messzekiáltó, húsba vájó tájakat, s a kis sovány halakat, a nélkülözés és Krisztus jelképét arra a csorba reggeliző tányérra. Esküszöm, ha a lányka még azt is kimondja: Kovács vérbeli kolorista, itt lövöm főbe magam. Komolyan kérdem ezután még egyszer, ezt végighallgatva nem kéne meginni egy pohár bort, de még inkább kettőt? Hibás a leányka? Korántsem. Számos megnyitót nézett végig, és tanult az öregektől.

Befutott, jó nevű a művészettörténész. Komoly teoretikus. Ő is olvas. Szíve joga. Dimenziók, struktúrák, imaginárius terek repkednek körülöttünk. Létünk és nemlétünk felfogása, egy új geometria, egy új világrend a tét. Ez megtiszteltetés a művésznek, hisz eddig maga sem tudta, hogy új világot teremtett, és megtiszteltetés a közönségnek, hogy része lehet a beavatottaknak, akik ezen tudás birtokában különülnek titkos társaságokba. Tényleg kéne egy pohár bor, még inkább egy feles… De a múzeum munkahely, s munkahelyen nem szabad inni.

Idegenbe szakadt hazánkfia, esetleg lánya a kiállító művész a következő példánkban. A falakon négyzetek, körök, háromszögek színes konstrukciója. Helyszín: vidéki múzeum. A megnyitóhoz komoly, hírneves ember kell. Szívesen jön, külföldi magyarral pénz, utazás is jöhet. Általában persze nem jön. A művész elhagyta a szeretett hazát, persze a kommunisták üldözték el, s a bezártság, a 3 T gúzsba kötő bilincsei. Ha 56-ban ment ki, akkor természetesen részt vett a fegyveres harcokban is. Kinn, a nyugat felszabadító légköre tette kortárs modern, európai szintű művésszé, amit most elhozott ide, hozzánk. A közönség a nyakát nyújtogatja, figyel: ez hát a nyugat, a modern művészet, én meg szégyenkezem az itthon maradottak nevében, bár a művészről csak annyit tudok, amit itt elmondtak, fogalmam sincs a svájci kortárs művészetről, s a mi hazánkfia benne elfoglalt helyéről. De, ami itt elhangzott, azt komoly szaktekintély mondta, kutya, aki nem hiszi.

Jancsó Miklós a Szolnoki Galériában nyitott kiállítást, talán ő sem tudta, hogy kinek, de olyan barátok kérték, akiknek nem tudott ellentmondani. Mit tett? Elmesélte, hogy egyszer Rómában hogyan kávézott Fellinivel, és hogy miről beszélgettek. Érdekes volt, izgalmas, előttünk állt egy világhírű művész és magáról mesélt. És ennyi. Megalázó volt ez a művészre nézve? Nem hiszem. Jancsó, mint tekintély, ott állt az ő kiállításának megnyitóján és beszélt. És ennyi elég is. Valami hasonlót tett egy alkalommal Sváby Lajos is. Én mindenesetre azóta merészelek magamról is beszélni egy-egy megnyitó alkalmával.

Most jöjjenek az én bűneim, amikkel előre jelzem, nem buktam meg, de figyelmeztetésnek érzem őket azóta is. Az élőszavas megnyitó magában hordja azt a veszélyt, hogy az ember nem készül, bizonyos rutinra hivatkozva, győz a lustasága és felkészületlen. Egyszer Egerben nyitottam egy festő kiállítását, és nem tudtam róla semmit. Tanyákat, tájakat, elhagyott romokat festett, és én jobb híján arról beszéltem, hogy Huszárik Zoltán Szindbádja jut eszembe, ahol Sára Sándor operatőr veszett bele halhatatlanul a valóság beszédes, múltat sirattató részleteibe. Sikerem volt, de belül szégyenkeztem. Mint ahogy akkor is, amikor egy tűzzománcos alkotócsoport kiállítását nyitottam meg anélkül, hogy megnéztem volna. Prométheuszról beszéltem, aki ellopta a tüzet, alkímiáról, a tűzben születő új világról és a koronáról. Nagy bajt nem csináltam, de szégyenkeztem. Ma már nem teszek ilyet, fontos, hogy előtte a művésszel is beszéljek, hiszen egy ilyen megnyitó mégiscsak valahogy belsőséges kapcsolat kell, hogy legyen két ember között, pláne azért, mert ebből valamit nekem át is kell adnom a megnyitón, hiszen helyette beszélek.

Utolsó példám, s ez azért az utolsó, mert úgy érzem ilyenkor magam, mint akit szíven döftek egy rozsdás késsel, a megnyitókon egyre gyakoribb performanszok kérdése. Azt még megértem és elviselem, ha zene, ének, vagy valami tánc vagy vers van a megnyitón. De a performansz! Ilyenkor földbe gyökerezik a lábam, tudom, hogy menekülnöm kellene, de a félelemtől nem tudok. Nem látom a körülöttem lévő riadt arcokat sem, csak azt, hogy egy félmeztelen alak, valami kibelezett vasalót húz a földön, egy másik papírokat gyűr össze és dobál el, a harmadik, meg szögeket ver egy fába. Nem lehet elmenekülni előle, mert nem tudjuk mikor kezdődött, s azt sem tudjuk mikor lett vége. Csak állunk, várunk és nem értjük. Legfőképp azt nem értjük, hogy mit keresünk mi itt ezen a földön. Vajon a végén illik tapsolni? Ezt sem tudjuk meg soha. Van, amit sohasem lehet megszokni.

Nem akarom azt sugallni, hogy magányos harcosként, bizonyos változásokért egyedül sorompóba állva, majd én valamit is megváltoztatok. Ezért ide idézek néhány gondolatot nálam okosabb emberektől: Mi a felelőssége egy művészettörténésznek? Kell-e egyáltalán közönség a kortárs képzőművészetnek, vagy elég, ha a vájtfülűek szűk közössége megérti egymást titkos nyelvén? Vagy belefulladunk a megszokásba?

Tom Wolf írja: „Az az elképzelés, hogy a nagyközönség bármit elfogad vagy elvet a modern művészetből, hogy pálcát tör, hogy szemet huny, hogy hervaszt, hogy kutyába se vesz vagy másként vétkezik a művészet vagy valamely művész ellen, az nem több a képzelgésnél. A szertartás lezajlott és a tiszteletdíjak szétosztása megtörtént, mire a nagyközönség észre tért.”[1]

Szentkuthy pedig így ír: „…ne problémáztassuk agyon a képzőművészeket térrel és idővel, egy dimenzióval és n dimenzióval, hazug főpapi, rituális belemagyarázásokkal: felső matematikát, elméleti fizikát bízzuk csak szépen Kopernikuszra, Bólyaira, Einsteinre – a festő nem természettudós és filozófus (utóbbi faktum bizony nagy szerencse).[2]

Végezetül még néhány apró megjegyzés:

1. Tudom, hogy ezzel az öreges zsörtölődéssel, amit itt papírra vetettem, nem érek el semmit.

2. Meg kell magyaráznom a címet, hogyan kerül ide Szamuely derékszíja. Ez is Szabó Lászlónak köszönhető, legyen áldott az emléke. Mikor még az átkosban Tanácsköztársaság emlékkiállítást kellett rendeznie, lecsatolta derékszíját és egy vitrinbe helyezte: Szamuely Tibor derékszíja felirattal. Csak néhányan tudtunk az akkor komoly bűnnek számító tréfáról. Szeretnék én is ilyen tréfákat művészekkel, művészettörténészekkel, közönséggel együtt, hogy mindannyian egy nyelven beszéljünk, s együtt örüljünk egy pohár bor mellett.

3. S legvégül egy köszönetnyilvánítás a nagy mesternek, Montaigne-nek (1533–1592), aki mert személyes lenni, mert a rossz veséjéről, a fájdalmas vizeléséről, beleinek mozgásáról írni, akkor is, amikor a világ nagy dolgairól elmélkedett. Én ezt most nem tettem, pedig volna miről írnom. Talán legközelebb!

Szolnok, 2014. november 6.

P.s: 2014-ben azt írtam, talán legközelebb folytatom. Most eljött az idő. Hamarosan jön a harmadik rész. Szubjektivitás után objektivitás.

Irodalom

Szentkuthy Miklós: Múzsák testamentuma, Budapest 1985.

Wolf, Tom: Festett malaszt, Budapest 1984.


[1] Tom Wolf, 1984. 21.p.

[2] Szentkuthy, 1985. 354.p.



ZSOLNAY LÁSZLÓ

2 hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s