A tabáni Noé Noé bárkája

Az eltűnt Tabánt, az ottani embereket, a festőművészek világát a két háború közötti újságok alapján idézzük fel.

A helyzet ránézésre valóban ez: nyomor a város közepén. Kis házikók, ahol az ember a szobából rögtön az utcára lép, kert semmi, egy gádor már rangot jelent, ha mégis van zsebkendőnyi kert, düledező, korhadó kerítéslécekkel szegélyezett. Nagy Lajos, a híres író és a szolnoki szerkesztő úr, akik vezetőink lesznek külsősök, mit is tudhatnak a tabáni életről. Mert élet itt is van. Bohém festők járják az utcákat, itt laknak a színház kóristalányai a hátsó sorokból, a kivénhedt bonvivánok, s persze gyerekek és fiatalok is élnek itt, akik között a szerelem ugyanolyan szépen szövődik, mint bárhol máshol a világon. S persze itt a kupi is, a szolnoki vigalmi negyed. Magyarázzák is bennfentes szolnokiak Nagy Lajosnak, hogy ne mindent a külsőségek alapján ítéljen meg:

„Ne hidd, hogy ennek a szörnyű szép terepnek a lakói szomorú és boldogtalan emberek, szegényesen ugyan, de megélnek. Iparosok, földművesek, kubikusok, halászok. Cigányosan bohém a kedélyük, magyarok ezek, nem oroszok. A házakban van rádió, összejárnak egymáshoz, citeráznak, el-elmulatnak.

És csakugyan egy futballpályát is látok, melyet most víz borít, s egy bennszülött fiatalember magyarázza: ha megmarad a víz, akkor a nyáron pólót fogunk játszani… Ebben a városrészben lelhető fel a város hatóságilag elismert prostitúciója is, mármint a közhasználatú hölgyek, kiknek létszáma kilenc. Egy-egy szerelmi légyott ára 2 pengő, a hölgyek látogatói diákok, s kisfizetésű tisztviselők. Egy hölgy üzemi költsége – lakás, koszt, kozmetikai szerek, cigaretta – havi 200 pengő. Ugyane városrészben 5 család él meg ennyiből.”

S itt most elhagyjuk Nagy Lajost, aki valószínűleg rászolgált a korabeli sajtó ítéletére, miszerint nem ismeri a várost. Aki a szolnoki Place Pigalle-ról csak ennyit jegyez fel, néhány rideg számadatot, az valóban nem ismeri a várost, vagy túl jól, és akkor álszent. Hiszen a városban, s így a Tabánban is, élet volt, igaz az emberiség örök közhelye szerint, nem olyan, mint régen, de azért élet. A tabáni kupi utolsó lakója, aki már csak hírből tudta háza történetét, elment a boltba és jó tabáni szokás szerint nem zárta be az ajtót. Mire hazaérkezett, holmiját az utcára szórva találta, a házát meg földig dózerolva. Mindez csak néhány percig tartott, a nyolcvanas évek végső Tabán-rombolásában, a munkásoknak, akik azt hitték, a nyitott ház egyben elhagyatott ház is. Egyszerűen nem ismerték a Tabán régi erkölcseit. Hajaj, azok a régi erkölcsök! Lássunk egy várossiratót 1934-ből Kertész Mihály tollából, természetesen értve a szerzői malíciát is[1]:

„Akik pedig emlékeznek még a huszonöt-harminc év előtti Szolnokra, nagyon jól tudják, mit jelentettek a vasárnap éjszakák. Akkoriban hangos volt minden kocsma vasárnap. A Lopocsi, Rőtökör, Negyvennyolcas, Nagylábú, tisztelt Deutsch, Gólya, Jó-kakas, Gyuri bácsi, Görbe, Bunkó stb. stb. korcsmák, melyek közül egyiknek másiknak ma már a híre is alig él, – vasárnaponként már a kora délutáni órákban népesedni kezdtek. Ezüst gombos ünneplőben, szűkszárú ragyogó csizmában, hegyes asztragán süveggel fejükön (kissé balszemre húzva) gyülekeztek a legények. Valamennyinek bőrszivar füstölgött a szájában, kezükben vékony nádpálca hajladozott. De Ólomból volt a feje s még a kevésbé ügyes kézben is veszedelmes fegyverül szolgált. A feszes csizmaszárban pedig – a jó szem azonnal észrevehette – hosszú pengéjű kés lapult itt is, ott is…”

A régi Szolnok! A régi erkölcsök! És vele együtt a víz változékonysága is. S ezzel eljutunk lassan írásom címéhez, valós és átvitt értelemben is. Tehát a Tabán és a víz. Térjünk vissza 1934-be[2]:

„A szolnoki embert nem lehet agyonverni sem, annyira élelmes és feltalálja magát. A város őslakosságát tevő tabániak ezelőtt két-három nappal nem is gondoltak arra, hogy a házukból is kiönti őket a víz, hiszen minden évben kijött a Tisza, de 1919 óta csak a kertek alatt járt. Szerdán délután azonban komoly lett a helyzet. Egy két házba befutott a víz s az élelmes halászmester két csolnakot összefogott, deszkákat szögelt rá s az így csinált tutajra költözött a házából. A család most ott lebeg éjjel-nappal a víz felett s őnekik már igazán nincs félni valójuk a legnagyobb víztől sem. Közlekedni persze már nem maradt csolnak s így teknőn járnak ki és be a tutajról.

A tabáni árvíz közelről érinti a színtársulatot is, mert a kórus legnagyobb része itt lakik és sokan vannak, akik már szintén a víz felett lebegnek. Nagyobb része azonban gyarapodott jólétben, mert a kiöntésen vígan horgásznak. Ezt ugyan megcsinálják a nagy halászok is, akik azt mondják, hogy a legjobb és legtöbb halat a kiöntéseken lehet fogni…

Gácsy Mihály: Noé (Damjanich János Múzeum gyűjteménye)

A szintársulat szerepe nem merült ki még abban, amit fentebb irtunk, hanem még a következő kedves epizód is itt zajlott le. A Tabánban majdnem minden házban lakik szinész vagy szinésznő s így erre bazirozott a Szolnokon lakó idősebb nyugalmazott szinész, amikor egy viharos éjszaka végig rohant a Tabán utcáin és stentori hangon vezényelte „Fiuk utánam!…” Az igazsághoz hiven meg kell jegyeznünk, hogy egy lélek sem ment utána, de nem is volt rájuk szükség, mert a veszélyeztetett család akkorra már a tutajon ült s ott várja azóta is a kulminációt.”

És most már tényleg elértünk a cikk címéhez: A Tabáni Noé bárkájához. Művészettörténész vagyok és muzeológus. Már több mint három évtizede élek a múlt relikviái között. Talán már magam is múzeumi tárgy lettem. Nehezen szabadulok meg a múlt limlomaitól. Jól érzem magam poros, avítt illatuktól körülvéve. Falamon függ otthonomban, persze nem eredetiben, Gácsi Mihály Noé Bárkája című nyomata. Ő a Zagyva túloldaláról nézte a pusztuló Tabánt a hatvanas-hetvenes években, s lelke minden rezdülésével érezte, hogy valami távolról sem isteni akarat valamit eltüntet most a régi világból. Odaképzelt valakit, önmagát, engem, akinek ez fáj. Fáj a modernizmus, fáj az elektronika, fájnak az eltűnt mesék, s a növekvő lakótelepek árnyában őrzi régi letűnt korunk világát.

zsolnay



[1] Szolnoki Ujság, 1934. október 21

[2] Szolnoki ujság, 1934 április 17

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s