A hatalom minden korban a nép nevében uralkodott látszólag, azonban valójában egy szűk hatalmi elit érdekeit szolgálta csak. A történelmi helyzettől függött, hogy a többséget nyíltan lesajnálták-e, brutális erőszakkal félelemben tartották-e vagy álszent praktikákkal elhitették vele, hogy a hatalmi elit és a nemzet érdekei ugyanazok. Egyek vagyunk és egyenlőek a nemzetben, mondják galádul a kivételezettek.

Ez utóbbit szolgálhatja elvtelenül nemzetünk nagyságának hangsúlyozása, mások fölé helyezése. Így kivételezettnek érezheti magát mindenki. Ez megnyilvánulhat politikában, oktatásban, sportban, fegyverkezésben, de akár útépítésben is. S ami a témánkba vág, sajnos a művészetben is. Mert a művészet kicsiben a társadalom. Elitet képez, kirekeszt, féltékenyen óvja hatalmát, amihez különböző akadémiákat szervez. Egyszóval ideológiai harc, mert akár egy király bukásával vagy négyévente, egy választással újra szervezhető minden. Így fogalmazhatjuk meg azt az örök axiómát, hogy művészet és hatalom összeforrott: vannak hatalommal élő, hatalomból kiszorított, és jó esetben az egészre nagy ívben sz…ró művészek, mint ahogy állampolgárok is.

S hogy a hatalom álszent praktikái mennyire örök érvényűek, álljon itt egy példa a köztársaságkori Róma történetéből. Julius Caesar győztesen vonult be Rómába egy diadalmenet élén, miután megszállta Galliát. Caesartól az ünneplő plebszig mindenki tudta, hogy akit ünnepelnek, emberből van és esetleg a dicsőítés hatására többet gondol magáról annál, mint ami. Vagyis, hogy egy az egyenrangú közösségből. A köztársaság, mint legfőbb vezérlő elv ezt nem tűrhette. Ezért volt szokásban, hogy a dicsőítő szólamok mellett kritikai, sőt ironikus dalok is elhangzottak. Caesarról saját katonái énekelték a menetben, hogy igencsak hullik a haj. Az emberek nevettek, mert a rómaiak hite szerint a hajunk sűrűsége összefüggésben van nemi potenciálunkkal. De ez még nem volt elég. A következő dal arról szólt, mintegy folytatásaként az előzőnek, hogy a dicső Caesar hogyan nyomta el Galliát, s őt hogyan nyomta le egy férfi katonatársa. Ez már kevésbé muris, mert arra utalt, hogy a férfierejét vesztő vezér egy homoszexuális kapcsolatban női szerepet játszott. Ez pedig szégyen volt a rómaiak szemében. A játék lényege az volt, hogy a kiválóakat figyelmeztesse: egy vagy a többiek közül.

S mindezt miért mondom? A nép kacagott, Caesar kacagott, mindenki hitte, vagy úgy mutatta, hogy az emberek egyenlőek, és csak egy fontos: a haza érdeke. Ez a hatalmi játszma érdeke. De Brutus nem hitt a külsőségeknek, tudta, hogy Caesar az egyeduralomra tör. Nyíltan ki is mondta, az igaz, hogy végső érvként nem az ésszerű meggyőzést választotta, hanem egy kést.

zsolnay