Szuromi Pál: A gesztusvadász

Eszik Alajos munkásságáról (részletek)

Mint tudjuk: a csendesebb, nyugalmasabb testhelyzeteket majd mindig ismerősnek érezzük. De mit kezdjünk Eszik vitális, rakoncátlan teremtményeivel, akik valahogy nemigen férnek saját bőrükbe? Ők egyre-másra erőlködnek, rohangásznak meg ricsajoznak, majd kacérkodnak, siránkoznak vagy épp bohóckodnak. Akárha egy attraktív, sírva vigadó cirkuszi produkció eleven szemlélői lennénk. Más kérdés, hogy e nyugtalan, változatos figurák többnyire lenge, pucér felállásban toppannak elénk. Itt a testiség, a fizikalitás kimondottan meghatározó jelentőségű, nem is szólva az érzelmek, akarások és az ösztönök felspanoltságáról. Úgy néz ki hát: egy gyökeres, felszabadult és kritikus emberszemlélet bontakozik ki előttünk. Ami egyfelől a képlékeny emóciók, az másfelől a fesztelen mozgásformák uralma.

Bizonyára a rutinos fotóriportereknek is hasznára lehetne az efféle szellemi összeszedettség. A látványosnak, beszédesnek tűnő gesztus- és mimikametszetek tudniillik csak ideig-óráig tűnhetnek végérvényesnek. Akik a „termékeny pillanatok” megragadására aspirálnak, azoknak voltaképp a közeli és távlatos időzónákkal kell egyszerre versenyt futniuk. E duális nyomvonalon halad Eszik Alajos karakteres rajzművészete is. Nem is egészen gondtalanul. Mivel a kortársi grafika messze maga mögött hagyta a narratív sejtelmű, életszerű formatartalmakat. Most mégis egy olyan alkotóval találkozunk, akinek a természetelvű, realisztikus alapállás jóformán megkerülhetetlen. Ebből fakadnak expresszív sűrítései, elhagyásai és részben komikus grimaszai is. Amúgy a művész is egyfajta mértéktartó, premodern személyiségnek tudja önmagát. Bár ezzel együtt azt is bekalkulálja: a váratlan, érdekes alakvariációkban mégiscsak ott feszülnek az ingerlőbb, tanulságosabb hatások. Végtére is talányos, szélsőséges gesztusainkkal aligha bírunk színlelni, füllenteni. Ezek még viszonylag tiszta, sértetlen – igazmondó tartományok.

Hogy honnan ez a szakmai, erkölcsi elkötelezettség? Csak sejtelmeim lehetnek. Kétségtelen azonban, hogy a Képzőművészeti Egyetem Grafikai Tanszékének alakrajz mestere igencsak komolyan veszi pedagógiai és alkotói küldetését. Ugyanúgy elmélyült, intenzív kapcsolatban áll a klasszikus rajzművészet autentikus eredményeivel, amint a kortársi törekvéseket is tüzetesen, kritikusan fürkészi. S mi sem természetesebb, minthogy számára azok az elődök a mérvadók, akik embercentrikus szenvedélyüket nyitott, tartalmas magatartással párosították. A mostani művek szellemi hátterében történetesen Tintoretto, egyáltalán a manierizmus dinamikája látszik ugyancsak inspiratívnak. Aztán a lendületes, virtuóz Daumier vagy Rodin példáját is megemlíthetem, nem is szólva Toulouse-Lautrec, Lucien Freud vagy David Hockney és Horst Janssen szuggesztív emberképéről. S ezzel korántsem teljes a felsorolás. Annyi azonban bizonyos: Eszik szuverén biztonsággal lavírozik a legkülönfélébb hatásrendek között.

Ám szakmai felkészültség ide, tematikai sokrétűség oda: az alkotótól szemlátomást távol áll a pedáns, rendszerszerű munkálkodás. Inkább valami spontán, természetes érdeklődés navigálja pályáját. Nem csoda ezért, ha tekintélyes helyet biztosít a nemek évődésének, viaskodásának, egyben az emberi gyarlóságokat, képmutatásokat felvillantó alakvariációknak.

A rokon szellemű, szimpatikus művészelődöket ellenben majdhogynem cimboraként kezeli. Szinte diskurál, mókázik velük, minthogy mérhetetlenül respektálja őket. Ezzel magyarázható, hogy a korosabb Picasso szarvakkal ékeskedő, pocakos és tökös halandóként jelenik meg előttünk. A hazai művészetben pedig Hollósy Simon az egyik legfőbb kedvence.

Eszik Alajos nem a kívülállók cinikus fölényével mérlegeli esendő, nyugtalan alakjait. Részben ő is benne van a képben: valamennyiünkkel együtt. Hisz ilyen, olyan módon mindahányan az öröm- és biztonságkeresés cselekvő stádiumait forszírozzuk. Tamási Áron mindenesetre a földrajzi, nemzeti otthonosságban jelölte meg a dolgok netovábbját. A mostani kiállításon viszont olyanféle benyomást kapunk, hogy nekünk mindenekelőtt a testi, fiziognómiai valóságunk a legelementárisabb materiális és szellemi otthonunk. Csak épp ebben sem tudunk valami megnyugtatóbb rendet, békességet létrehozni. Többek közt azért, mivel létünk milyensége lényegében az alkalmi, pillanatnyi cselekvések fonalaira van felfűzve. Persze e dinamikus, eredeti művésznek erre is akad egy áttételes sugallata. A hányódó, keresgélő embernek tudniillik nem csupán a fizikális, földrajzi és testközeli terekben, hanem ezzel együtt a szeszélyesen trappoló kortársi időben kellene valami elviselhetőbb, méltóságosabb otthonosságra lelnie. Ez pedig reményteli alternatívának vagy kutakodó kérdésnek ugyanúgy felfogható.

A teljes cikk megjelent az Új Forrás 2009. 8. számában:

http://epa.oszk.hu/00000/00016/00148/090820.htm

Eszik Alajos: Wellness hétvége

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s