Semmitmondó beköszöntő

Mi, emberek, ugyan a tulajdon személyes életünket éljük, de mégis nagymértékben vagyunk képviselői, áldozatai és előmozdítói egy olyan ránk erőltetett kollektív szellemnek, amelynek korát évszázadokban mérhetjük. Igaz, képzelhetjük akár egy egész életen át, hogy a magunk feje után megyünk, de ez hiú álom. Csak statiszták vagyunk a világszínház színpadán. Család, iskola, barátok, munkahely, szaktekintélyek, lelki vezetők, politika mondja meg, hogy mit gondoljunk, sőt azt is, hogy mi a véleményünk. A 19. századi emberrel szemben, akiket csak az előbb felsoroltak sanyargattak, nekünk még itt van a tévé és az internet is.

De hol vagyunk mi? Hát mi négyen, úgy gondoltuk, hogy megpróbálunk egy kicsit önmagunk lenni, s olvasóinkat is kalandunk részesévé tenni. Tudjuk, hogy már most elbuktunk, hisz a mottónkban meglévő gondolatra hivatkoztunk rögtön, s írásaink épp az előbb szapult interneten jelennek meg. De egy próbálkozást azért megér, mert ahogy Paracelsus mondta: „Mért legyen az más, aki önmaga is tud lenni.”