Művészet és közönség I.

A szereplők felsorakoztatása, kissé távoli példa segítségével

Mózeska, a rák egye meg a lelked!

Program és valóság

Lehet, hogy rögtön az elején túllőttem a célon? Ennek az írásnak látszólag semmi köze a képzőművészethez, de olvassák türelemmel. A végére kiderül, hogy tényleg nincs. Vagy talán mégis?

Kis faluban gyűjtöttünk. Felkészültünk előre, mindent tudunk. Elvegyülünk, részt veszünk a mindennapokban, mint ahogy azt a szakirodalomban tanultuk az indonéziai kakasviadalok példáján, s feltérképezzük az emberek kulturális szokásait. Egy hétre sűrű program, mint ahogy a leírást is nevezi a szakirodalom, amellyel rögzítjük tapasztalatainkat.

Itt az idő – döntök, s rögtön eszembe jut tegnapi kudarcom, mikor a helyesnek vélt időpontban csak a bolton kívül, az utcai sorban jutott számomra hely. A bolthoz érve félig megkönnyebbülök, viszonylag kevesen vannak, tehát az időzítés jó. Sikert azonban még nem könyvelhetek el, mert elég két ember is, hogy a vásárlás hosszú, kínos, fogcsikorgató várakozássá fajuljon. A bolt két réme: Mózeska anyukája és a Jóska felesége. Ha ők ott vannak, jobb hazamenni.

Ittlétem során, emiatt a sűrű leírás dolog miatt, amit itteni élményeim kapcsán próbálok ki először, drukkolok, hogy ott legyenek a hírhedt asszonyok… Ott vannak… És ezzel beindul a dráma. Lassan, mint a folyók, hömpölyögnek nyugodt nyári délutánon, majd egyre észtvesztőbben, trópusi ciklonná erősödve, mely dühöngve szaggatja az idegeket, fegyverért, vérért kiáltva, hörgő jajdulással. Mikor az ember véres szájjal ront ki a tett színhelyéről, s a halálos ítélet után elszántan csak azt ismételgeti: Nem bántam meg semmit! Nem bántam meg semmit!

Egyelőre még nyugodt vagyok, megfigyelő, de ez a nyugalom ingatag lábakon áll. A boltban öt nő, velük ugyanannyi gyerek. Melyik kié, pontosan nem tudom, csak Mózeskát ismerem már jól. Túl jól. Magdus, a boltosnő, izzadt arca a pult mögött elégedettséget sugall. Épp azt ecseteli a savanyú káposztától bűzlő boltban, hogy ő a töltött káposztából, ha éppen azt főz, bizony negyven-ötven tölteléket is begyúr. – Józsikám nagyon szereti – teszi hozzá, nagyétkű férjére hivatkozva… Hogy ez nem üres beszéd, azt már volt alkalmam tapasztalni. Egyszer a bolt közönsége előtt hívott be a bolthelyiség mögötti konyhába, jelezve ezzel, hogy mi, jobb emberek összetartozunk, egy kis reggelire, ami már akkor is vagy húsz bundás kenyérből állt… Szóval Magdus elemében volt, és ez rossz jel. Ilyenkor bőbeszédű és lassú.

A pult előtt Mózeska anyukája állt, Jóska felesége a hűtőpult mellett. Mindkét stratégiai fontosságú hely foglalt volt tehát. Már ismerem a taktikájukat. Mózeska anyukája, irdatlan termetű cigányasszony, fülsértő, vontatott fejhanggal, a sor elejéről hátratekintgetve teszi fel kijelentő mondatai helyett sajátos kérdő mondatait. Tehát nem azt mondja, hogy kérek öt szelet párizsit, hanem mintegy megkérdezi, hogy mindenki jóvá hagyja-e. Kérek öt szelet párizsit? Az öt szelet azért kell, én már tudom, mert zsemléből is ötöt fog venni. Következőleg otthon öt gyerek fog ma reggelit kapni. De Mózeska anyukája ezt nem tudja. Nem ám! Hosszan gondolkodik. Tanácstalanul az egyik lábáról a másikra helyezi a testsúlyát. Szépen kényelmesen ringatózik. Más esetben egy picit már türelmetlen lennék, ne adj isten, egy pirinyót mérges is, de most tudom, hogy én a megfigyelő vagyok, tehát figyelmemet a Jóska felesége felé fordítom.

Itt más, hosszadalmasabb a taktika. Míg Mózeska anyukája, ha belép a boltba, igyekszik rögtön az élre furakodni, addig a Jóska felesége oldalazó mozgással a hűtőpultot szerzi meg. Ez jó rakodóhely, sok minden elfér rajta. Viszont innentől kezdve használhatatlan. E biztos pontról aztán mint Archimédész, kifordítja sarkából a világot. Csillagtúra szerű útjaival egyre több árut halmoz fel a pulton. Veszélyes taktika, mert akár fél óráig is eltarthat, és sohasem lehet tudni, hogy mikor vág az élre, hogy most már ő következik.

Eközben folyamatosan folyik az asszonybeszéd. Magdus, most Józsikám legénykoráról mesél és kizökkenek egy pillanatra a szerepemből. Hogy-hogy itt egy férfi sincs? Hétköznap hajnalban, mikor a férfiak dolgoznak, a pultnál Józsikám áll, s a boltban férfiak vannak és pálinkaszag. Józsikám méri ki ekkor kétes ízű és eredetű házi vegyesét a munkába indulóknak. Hogy-hogy most egy férfi sincs? Lehet, hogy lenéz engem az egész falu férfi lakossága e nemtelen tettemért? Asszony közé boltba menni? Szabadnapon boltba menni? Kocsma helyett boltba menni? Kínos.

Mednyánszky László: Sorbanállók (Damjanich János Múzeum gyűjteménye)

Közben Mózeska anyukája már a zsemléket is megvette, s újra gondolataiba mélyed, majd kisvártatva hátrafordul egy csúnya öregasszony felé:

– Te Mari, mit főzzek ma ebédre? Jönnek a Jenőék.

Az első komoly sebesülésem. Kicsit megroggyan a térdem, de erőt veszek magamon. A megfigyelés…

Közben a hátunk mögött egyre szaporodnak az üres kosarú asszonyok. Leghátulról pénzt küldenek előre Mózeska anyukájához. Csak egy doboz cigit vegyél! Csak egy fél liter tejet vegyél! Csak egy kiló kenyeret vegyél!

Mózeska anyukája kizökken gondolatmenetéből, én bepöccenek. Most már egy iciri-picirit tényleg mérges vagyok. Sűrű leírás ide vagy oda… Nem beszélve arról, hogy már csak három kenyér van a polcon. A zsemléről pedig már régen nem is álmodozom. A fene vigye ezt a tudományt, ha nem kapok kenyeret!

Mózeska anyukája, a vásárlási szerepből végleg kizökkenve, már egy szomszédasszonyával vitázik a gyereknevelésről, mire Magdus rendet tesz. Nem úgy, hogy felszólítja az asszonyokat a vásárlásra, hanem igeként szórja a hívők lába elé saját pedagógiai elveit. Már több, mint tíz perce állok a sorban, és ha nem lenne ez az írás, valószínűleg megfutamodnék, de összeszorítom a fogam és tűrök. Majd kitöltöm a bosszúmat másutt, ártatlanokon.

Közben a gyerekek kihasználva, hogy nem figyelnek rájuk, csokikat vesznek le a pultról, anyjuk felé mutogatva őket, azt követelve, hogy azok vásárolják meg őket. Az asszonyok rövid közelharc után kicsavarják csemetéik kezéből az édességet, s ideges mozdulatokkal visszahelyezik őket a polcra. Mózeska anyukája rakott krumpli mellett dönt, s röpke öt perc alatt ki is válogat a ládából fél kilónyi burgonyát. Én már apátiába süllyedtem. Nem érdekel a dolgozat, csak a túlélésért küzdök, s csökönyösen csak arra gondolok, hogy a Jóska felesége még előttem van.

S valóban. A taktika következő lépése az, hogy az asszony darabonként felmutatja a megvásárolni szándékozott árukat, s bekiabálja a ráírt árakat. A mennyiség irdatlan. Aki nem ismerős itt, nyugodt volna. Az iram jó, a vásárlás hamar befejeződik. De nem így mi, ismerősök! Mi már tudjuk, hogy az utolsó ár bediktálása után nem a fizetés következik, hanem a szatyrokba pakolás, majd himbálózás, mint Mózeska anyukájánál, és újabb tételek felsorolása. Már sokan vagyunk a boltban, így a kimondott árut az keresi meg, aki éppen közel áll hozzá. Persze vannak, akik nem figyelnek eléggé, s lassítják a vásárlást. Ezeket elítélőleg figyelmeztetik:

– He, Margit, aggyá má’ egy kiló lisztet!

– Milyet? Egrit vagy füzesabonyit?

Kisebb vita indul a két liszt közötti különbségről. Nekem megjelenik a szememben az első bátortalan könnycsepp. Magdus a füzesabonyi mellett érvel. Az asszonyok kisebb vita után egyetértenek. Az esetből magam is profitálok, mert a listámon szerepel a liszt.

Most már én következem. Némi elégedettség tölt el. Előveszem kis papíromat, s tételről tételre kérem, amit kell. Kenyér is jut, elégedett lehetek. Látom, Magdus kissé neheztel. Túl ridegnek tarja a vásárlásnak ezt a módszerét. Beszélgetésre próbál bírni, de szűkszavú vagyok. Közli a bolt közönségével, hogy Laci ma bal lábbal kelt fel. Fizetnék, mikor meghallom a hátam mögött a magas, vontatott hangot:

– Jaj, Erzsikém, a kólát elfelejtettem.

S már látom is, hogy Mózeska anyukája, nyomában magával Mózeskával, tör előre az emberrengetegben.

– Milyen kóla kell, szőke vagy barna?

– Szőke, a százforintosból.

Ebben a pillanatban hallom meg a dörrenést, ahogy Mózeska magára rántotta a csokis polcot. S ugyanebben a pillanatban hallom meg a sivító hangot is:

– Mózeska, mit csinálsz? A rák egye meg a lelked!

Szeretnék kitörni a boltból, és üvöltve rohanni végig a pusztákon, veszett kutyaként megharapni az embereket, s a távoli hegyekben egy magányos barlangba megbújni. Ehelyett fizetek és hazamegyek. Nem reggelizem és elhatározom, hogy ma már nem írok dolgozatot, csak a jövő héten, mikor már otthon leszek, s az asszony megy majd bevásárolni. Ő majd gyorsan végez. A kiszolgálás jó, az áru bőséges. Mégis mi hiányzik? Ő ezt sohasem fogja megtudni: Hát az a jó családias hangulat! Ennyit tesz a tudományos felkészültség.

És hogy mi köze ennek a képzőművészethez? Több, mint gondolnák! Terjesszük ki a kis bolt világát a művészet világa felé. A vásárlók legyenek művészek, mindegy, hogy melyik korban, és már közelítünk is. A pult és a mögötte álló Magdus legyen a művészetet fenntartó közeg, olyan hatalom, akit meg kell nyernie, be kell cserkésznie a művésznek, ha sikert, pénzt, megrendelést, hírnevet akar. Ugye már közelítünk? Olvassák el a Szamuely derékszíja című írásomat is, akkor talán érthetőbb leszek! Vagy, ha érthetőbb nem is, de legalább konkrétabb.

zsolnay

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s