Mai mottónk a szürrealista mágikus művészet titkáról:
Csak az íráshoz szükséges nélkülözhetetlen anyagokat vigyétek magatokkal, hogy megtaláljátok a legkedvezőbb helyet a saját lelketekre való koncentráláshoz. (Lautréamont)

Giorgio de Chirico Itáliai tér

Igen, Chirico tudta és művelte Lautrémont nézetét. Breton nem véletlen tette Chiricot a Le surréalisme et la peinture (Szürrealizmus és festészet) című könyvében a szürrealista mozgalom élére. Maga Chirico így írt erről: „Ahhoz, hogy egy műalkotás valóban halhatatlan legyen az kell, hogy teljesen kijusson az emberi határok közül: a jóérzés és a logika csak veszélyeztetik. Az álomhoz és a gyermeki gondolkodáshoz kell közelednie. Mi, akik ismerjük a metafizikai ábécé jeleit, tudjuk, minő öröm és mennyi fájdalom rejlik egy kapu ívében, egy utcasarokban, egy szoba falai között vagy egy doboz belsejében.” Minden kétséget kizárólag Chirico maga volt a metafizikus festészet. Festészetében – mint e képén is – az időfelettiségben, az örökkévalóságban történik minden. Perzselő misztériumban, öröktől fogva és örökké, soha véget nem érve történnek a dolgok, melyek már régen túlléptek a jó és rossz időbe szorított határán. A képeit uraló misztérium és nyugalom az emberi lélek legmélyebb rétegeiből származik. Onnan és abból, amitől oly sokan félnek, mikor a csendben találják magukat és hozzájuk szól. Ezért is megosztó Chirico festészete. Van, aki rajong érte és van, aki irtózik tőle, de senkit nem hagy érintetlenül. Nem véletlenül írta a képeiről, hogy „A mély műalkotást a művész lénye legrejtettebb mélységeibe taszítja…” Hozzáteszem, a befogadót is, hiszen annak lelke mélyében ugyanez található. Képeinek rejtélye és misztériuma talán könnyebben befogadható, ha valaki felidézi gyermekkorának álmait. Főleg azokat, amelyekben repült… A könnyedséget és a határok legyőzésének élményét, melyet felnőtt korunk szocializációja rosszabb esetben sikeresen kiöl belőlünk. Ugyanakkor Chirico képein – remélem, majd rákeresnek az interneten, ha eddig nem ismerték – ott van a mindennapi tárgyak misztériuma és örökkévalósága is. Melyet egyik csodálója, a szintén olasz kortárs Giorgio Morandi vitt vászonra, apró üvegjeiből alkotott csendéleteivel, melyek szintén az örökkévalóság békés és misztikus csendjét ragadják meg. Nem tudom, tudják-e, de nekünk is van a művésztelepen egy festőnk, aki ezt a vonalat viszi tovább, és úgy hívják Király György. Ha kíváncsiak a művészetére, majd olvassák el a – reméljük nemsokára megjelenő – katalógusát, melyet kolléganőnk, Képiró Ágnes írt.

De térjünk vissza Chirico meditatív, misztikus metafizikus művészetéhez. Miért is taszít valakit, ha ekkora fene nagy békesség van benne. Miért nem azt váltja ki a befogadóból? Talán megbocsátják nekem a pszichologizálást, még ha szakmám is, itt a művészet világában, mert mégiscsak a pszichén keresztül zajlik az alkotás és a befogadás is. Chirico saját szavaival, ha nem is szó szerint idézve, így fogalmazta meg ezt: a metafizikus festészetben a festő a hívő szemével néz. A mozdulatlan, s ezért számunkra halott dolgokat úgy látja, hogy az a lehető legnagyobb vigasztalást nyújtsa, mert az örökkévalóságot idézi fel számunkra. Nem véletlen volt zseni Chirico, aki mindezt vászonra tudta vinni. Ha belegondolnak abba, hogy terápiás és mélylélektani tapasztalat, hogy az emberi lélekben, a személyiségünk legmélyebb része az énünk, ezt az örökkévalóságot hordozza magába, nem nehéz belátnunk, hogy miért is volt a XX. század eleji művészet egyik legjelentősebb tényezője a metafizikus festészet. Ha még abba is bele mernek gondolni, hogy ahhoz, hogy énünkhöz eljussunk, akkor át kell gázolnunk mindazon, amikkel az éveink során körülvettük, akkor nem nehéz belátni, hogy miért is oly megosztó Chricio művészete, és hogy miért nem merészkednek sokan erre az ösvényre… Mert ahhoz, hogy bemerészkedjünk az örökkévalóságnak a csendjébe, ahhoz először lelkünk zajait kell elcsendesítenünk.

Csiszár Róbert