Az élet szülte groteszk, mely művészetté válik

Mottó: A szépség nem tárulkozik fel olyan embereknek, akik nem szomjúhozzák, vagy félreértelmezik az igazságot.

(Andrej Tarkovszkij)

Groteszk I.

Minden szakma a laikusok elleni összeesküvés mondta G. B. Shaw, és milyen igaza volt. De nem mentes ez alól a művészet sem. Az ötvenes évek, de tulajdonképpen minden évek csinovnyiksága ugyanis mindig ugyanazt a vicces, sokszor groteszk, de leginkább siralmas helyzeteit hozta-hozza, amely teljesen független politikai rendszerektől. Csupán a megnyilvánulásuk más. Így volt ez mindig. Merthogy a művészethez lélek kell. Ez egy olyan hivatás, amely lélek nélkül csak szép kaptafákat, vagy kirakat és színházi díszleteket tud létrehozni, alkotást azonban nem. Lehet bármily felkészült az alkotó, a művészet határát csak az élménnyel, az élmény által megtermékenyített lélek élményével lépheti át ember. Annak idején, az ötvenes években Rákosiék csak azokat a főiskolai oktatókat hagyták meg, akiket már végképp nem lehetett szakmai felkészültségük miatt nélkülözni. Nem voltak sokan. Ilyen volt Szőnyi István, Bernáth Aurél, Kisfaludi Stróbl Zsigmond és Pátzay Pál. A régi tanárok közül csak Szőnyi és Kisfaludi folyathatta a tanítást az új rendszerben. Azt is el kell mondani, hogy 1949-től a Képzőművészeti Főiskola főigazgatója melletti főtitkári posztot Rákosi Mátyás féltestvére, Bíró Károly töltötte be. Hogy mennyire amorf és groteszk volt a helyzet, azt ki-ki döntse el maga az alábbi idézet alapján, amely Luzsicza Lajos könyvében olvasható. „Közeledett Sztálin 70-ik születésnapja. A kommunista mesterek nem vették az akadályt, Sztálin-portréik nem nyerték el a »nagyúr« tetszését. Pedig hát Vedres Márk, Beck András, Bokros-Birman, Baksa-Soós György, Farkas Aladár, még Ék Sándor is festő létére beállt a versenyzők közé. Ekkor Révaynak Pátzayt ajánlották és csoda történt, Rákosi el volt ragadtatva! Pátzayt egy tanári értekezletről hívták a telefonhoz, Rákosi személyesen küldött autót érte, a kedves kollégák, az »ellenségei« ámulatára.” Gondolják csak el, az éppen csak megtűrt Pátzayért küldött kocsit Rákosi, mert ezek a hülye kommunista szobrászok egy normális Sztálin-portrét sem tudnak csinálni – mondta Rákosi. Szóval a tehetség az nem pótolható, mert a szakma összeesküdött a laikusok ellen.

Groteszk II.

Mártírnak lenni az egyetlen mód arra, hogy híresek legyünk bármiféle tehetség nélkül, mondta Shaw, de mivel Bernáth mester nem volt híján a tehetségnek, és ráadásul Aczél György „barátja” volt, de inkább helyesebb azt mondani, hogy referenciális személy volt Acél számára, ezért 1968-ban őt kérték fel, hogy álmodja meg a Magyar Népköztársaságot szimbolizáló grandiózus alkotást, a Munkásállamot. A fehérház aulájába, amely természetesen nem az amerikai elnök rezidenciája volt, hanem arról a ronda nagy épületről van szó, amely most az országgyűlés irodaházaként látja el funkcióját.

Bernáth Aurél: Munkásállam (© index.hu)

Aczél javaslatára a félmillió forintos (ez akkor 19 évi átlagkeresetnek felelt meg) honoráriumot, és a második Kossuth-díjat látatlanban odaítélték Bernáth-nak anélkül, hogy a terveket bárki megnézte volna. Bernáth pedig nem fukarkodott a 96 négyzetméteres szekkó megfestése során, hogy a megrendelő által elvárt grandiozitást kivitelezze. 1968 és 1972 között így készült el a szocializmus, talán nem túlzás állítani, leggroteszkebb és legironikusabb műve, melyhez a városi legenda szerint annyi tojást kellett ehhez feltörni, hogy az MSZMP tagok heteken át ették a munkához felesleges tojássárgájából sütött rántottákat az étkezdében. Ami persze nem igaz, hiszen a tojástemperával készült szekkó kötőanyagához a tojás fehérjét és sárgáját is hozzáadjuk.

Az ünnepélyes képavatás Kádár 60. születésnapján, 1972-ben volt. A mester azonban egyáltalán nem a munkásosztály mennybemenetelét ábrázolta, hanem zseniális iróniával a rendszer bírálatát, és az egész szocializmusnak titulált rendszer valós működését festette meg. Talán már kezdik sejteni írásom címének okát. Ugyanis Bernáth műve tökéletes pillanatképe például a gyárkapun belüli munkanélküliség jelenségének. Az alsó sáv szereplői közül ugyanis igazából senki sem dolgozik. Nem zúg a traktor, nem szánt az eke, sőt a markolóból előbújó, széttárt lábú elvtársnőt sem kölnivel szeretné meglocsolni a félmeztelenre vetkőzött, kanos sztahanovista. Középen egy kalapos nő látható kiránduló szoknyában, zöld-sárga csíkos, fehér térdharisnyában. Mondhatnám, ironikusan olyan standard női melósszerelésben. Nem messze tőle egy férfi lapos lemezkapát visz a vállán, lábán tangapapucs. Ez is amolyan igazi szocialista munkaruha, amiben még Josh Brolin is furcsán mutatott a Sicarióban a CIA székházban 2015-ben. Aztán ott van ez a zokni-szandál kombóban nyomuló melós, aki szintén nem a munka hősét jeleníti meg a képen. A középső sávban valamilyen népgyűlés zajlik, ahol egy felgyűrt ingujjas, egyik kezére támaszkodó elvtárs tart eligazítást a melósoknak, parasztoknak és értelmiségieknek. Vagyis a népnek. Testbeszéde alapján ingujjban is mintha egyenruhában lenne. Szóval a hatalmat képviseli. De hogy miről beszél, az titok maradt örökre, ugyanis Bernáth nem festett neki szájat. Egyértelmű jeleként, hogy amit mond, annak amúgy sincs sok értelme. Majd megjelennek a barátok, tanítványok és önmaga is. Látható itt Ferenczy Béni, Szőnyi István, Pátzay Pál és Illyés Gyula, Tenk László, Csernus Tibor. Aztán itt van az ünnepelt, akinek a 60 éves születésnapjára készült el a kép, maga Kádár János, akit jobban érdekel a tányérsapkás alakkal játszott sakkparti, mint a szájnélküli komisszárnak a marxista-leninista propagandája… Ráadásul éppen leüti Kádár a pali vezérét, ha az alul lévő markológépek be nem indulnak az építkezésen, mert akkor a szocializmus építésével aláássák a szónoki asztalt, és a sakkpartit, és akkor mindenki megy a levesbe… Aczél unott arccal az ajtófélfának támaszkodva várja a parti végét, talán kibicel. Lehet, arra vár, hogy megnyerje Kádár a partit, és elindíthassák az új gazdasági mechanizmust. Mint tudjuk, ezt a partit Kádár elvesztette…

A gyűlölet a gyávaság bosszúja…

(G. B. Shaw)

Talán a kép legerősebb ironikus jelenete, hogy a munkásgyűlés egyik mellékalakjaként a kivégzett Nagy Imre bámult le élete végéig nap, mint nap a kép mellett elhaladó Kádár Jánosra. Mint a viccben, mikor a festő rászól a folyamatosan beszélő politikus modelljére: „Még egy szó és olyannak festem le, amilyen…”

Csiszár Róbert

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s