Mottó: A művészet nem az ember tudatára, hanem az érzelmeire hat, hogy meglágyítsa, megpuhítsa az emberi lelket. A nagy műalkotás eszmeisége sokrétű és meghatározhatatlan, akár az élet. Ezért sem számíthat az alkotó műve tökéletes befogadására, mely megfelelne a saját értelmezésének. A művész csupán törekedhet arra, hogy megmutassa a maga világfelfogását, hogy az emberek az ő szemével nézzék a világot, hogy áthassák őket a művész gondolatai, kétségei, érzései.

Andrej Tarkovszkij

Bokros László kiállítása 1963-ban.

Bokros László 1963-ban a Budapesti Fényes Adolf-teremben rendezett kiállítását Nagy László költő nyitotta meg e szavakkal: „Bokros világot teremtett magának, érzékeny alkatához méltót és hiteleset. Ez a világ az évek folyamán bizonyosan gazdagodik. Első kiállítása már biztosíték arra, hogy minket is tovább gazdagít majd szép, világos arcú művészetével. Különböző módon fogalmazott képeit is a poézis hozza egységbe. Szívesen nevezném szelíd hódítónak, olyannak, aki fogcsikorgatás nélkül is eljegyezteti magát a győzelemmel…” Akkor még az volt a szokás, hogy a megnyitó utáni pár napban a művész jelen volt a kiállításon. Lehetett vele találkozni, beszélgetni. Így ebben az időszakban a kiállítást leánya jelenlétében megtekintette a korszak főideológusa, #Aczél György is, aki a művek megtekintése után sommásan csak ennyit jegyzett meg: Bokros elvtárs, próbáljon meg másként festeni, hogy tudjunk valami díjat adni magának. Erre a főideológus lánya azt mondta: Ne hallgasson apámra, fessen csak úgy, ahogy akar. Bokros Aczél Anna tanácsát fogadta meg, és ezzel a tűrt kategóriát választotta az Aczél által meghatározott három T-ből.

Aczél Györgyről

„Aki dudás akar lenni

 pokolra kell annak menni

 ott kell annak megtanulni,

hogyan kell a dudát fújni.” 

                   / Népi költészet/

Aczél György 1917. augusztus 31-én Appel Henrik néven született Budapesten. Keresztapja Radnóti Miklós jeles költőnk volt. A szegény sorból jött Aczél Szerb Antal segítségével művelte magát. 1949. július 6-án az Államvédelmi Hatóság letartóztatta. A Rajk-per egyik mellékperében a Budapesti Törvényszék koholt vádak alapján 1950. március 22-én 15 év fegyházra ítélte, amit a Legfelsőbb Bíróság 1950. május 13-án jóváhagyott. A koncepciós perek felülvizsgálata során 1954. július 17-én szabadult, 1954. szeptember 1-jén a perújítási tárgyaláson felmentették a vádak alól.

Nevéhez fűződik a Kádár-korszak kultúrpolitikájának megteremtése, amely a rendszer egyik fontos támaszaként szolgált. Személyéhez az úgynevezett hatalmi kegygazdálkodás jelensége kötődik. Aczél a kulturális rendszert személyes kapcsolatokon keresztül, jutalmakon és büntetéseken alapuló politikával irányította. A kiemelkedő alkotókat a rendszer szolgálatába próbálta állítani, vagy legalább a „békés egymás mellett élést” megvalósítani velük. Magáról így vallott: Én vagyok a kötelező rossz, amelynél azonban bőven lehetne rosszabb is. Ő alkotta meg a „három T” (támogatás, tűrés, tiltás) néven elhíresült művelődéspolitikai irányelveket. A három kategória határai sohasem voltak világosak, s időről időre, a belpolitikai és külpolitikai helyzet függvényében változtak is. Az előbbiek alapján gondolhatnánk, hogy Aczél György igazi „keményvonalas” kommunistának számított. Az igazság az, hogy a kommunista párt reformszellemű, ún. puha vonalához tartozott.  Az 1956-os forradalom és Nagy Imre szerepének megítélésében is a párt „puhább” vonalát képviselve a tárgyalásos rendezést javasolta. Kádárt folyamatosan reformok bevezetésére próbálta rábírni. Részese volt az új gazdasági mechanizmus bevezetésének. 1974 márciusában szovjet nyomásra, mint a reformpolitika támogatóját leváltották KB-titkári tisztségéből, és egyúttal elvesztette a KB Agitációs és Propaganda Bizottságában betöltött szerepét is. A következő évben a KB Művelődéspolitikai Munkaközössége elnöki posztjától is megfosztották. A kulturális KB-titkárság helyett a kevésbé fajsúlyosnak számító miniszterelnök-helyettesi funkciót kapta meg, e minőségében ő volt a Kossuth- és Állami Díj Bizottság, az Állami Ifjúsági Bizottság, és megszakításokkal ugyan, az újonnan felállított Országos Közművelődési Tanács elnöke is. Aczél személye az 1980-as évek közepéig bármilyen kulturális kérdésben megkerülhetetlen volt. Politikai pozíciójából fakadó hatalma sosem volt egyenlő tényleges befolyásával, akármilyen posztra került is, kiterjedt kapcsolati rendszerén keresztül érvényesíteni tudta akaratát. Ehhez természetesen az biztosította az alapot, hogy kezdettől fogva Kádár János bizalmát élvezte. Gondolkodásának és kora ideológiájának jobb megértéséhez álljon itt tőle egy idézet:

„Kulturális politikánk a párt általános politikájának része, összhangban van a párt politikai koncepciójának egészével; jelentős szerepe van kulturális és tudományos eredményeink létrejöttében, abban, hogy a marxizmus-leninizmus áthatja a közgondolkodást, és annak a szellemi élénkségnek a kialakulásában, amely közéletünket – ha nem is egyenletesen – jellemzi. Eredményeinket a párttagok és a párthoz közel állók egyaránt elismerik, de bizonyos aggodalom is van bennük, amit – némi leegyszerűsítéssel – így összegezhetnénk: ideológiai és kulturális életünkben egyfajta bizonytalanság is jelentkezik, egyszer-másszor a demokrácia helyett liberalizmus, szabadság helyett a szabadosság kerekedik felül.” (Aczél György: Kulturális politikánk néhány kérdése)

Pró és kontra

A művészet a XX. század második felében elveszítette a titkát. Napjaink művésze azonnali és teljes elismerést vár, gyors fizetséget azért, ami a lelkében zajlik.

Andrej Tarkovszkij

Mint minden viszonynak, a politikai hatalmat képviselőknek és a művészet művelőinek a viszonyát is kétoldalúan lehet csak leírni. Nem mindenki választotta ugyanis azt az utat, amit például Bokros. Aczél háromszobás lakásában padlótól a plafonig álltak azok a dedikált könyvek, melyekkel az akkori művészek, írók, költők, festők stb. ajándékozták meg a kultúrpolitika nagyhatalmú urát, nyilván nem gyűlöletből. Volt ki tényleges hálából, volt ki számításból és még sok más okból. Az is történelmi tény, hogy minden korban alakultak olyan önszerveződések (céhek, akadémiák) a művészek részéről, melyek a megélhetés reményében a fennálló hatalommal párbeszédet folytatva próbáltak beleszólni a művészet jelenének és jövőjének formálásába. Ma már némely visszaemlékezésekből úgy tűnik, hogy csak áldozatai voltak Aczél Györgynek, pártfogoltjai nem. Aczél György 1991-ben bekövetkezett halála után lányai a dedikációkat kitépték, s azokat 30 évre titkosítva elzárták, a könyveket pedig aukcióra bocsájtották. Bárki kérdezheti, miért? Valószínű, az emberi emlékezet torzításokra is hajlamos működése az oka. Sokan szenvednek amnéziában azok közül, akiknek a hála vagy számítás szülte dedikációját olvasta Aczél, és akiknek többsége ma úgy emlékezik vissza önmagára, mint a Kádár-rendszer kárvallottjára. De ellenpélda is van, nem mindenki köp arra az asztalra, amelyről enni kapott. #Juhász Ferenc költő, annak a Nagy László költőnek a barátja volt, aki Bokros László kiállítását is megnyitotta, így emlékezett vissza Aczél Györgyre: Aczél egy nagyon jó ember volt. Akinek tudott, segített, bárkit fogadott. A többi író is rendszerint engem küldött hozzá kéréseikkel, amiért én, bevallom, mérges is voltam. Még testvér-barátomra, Nagy Lászlóra is, aki szintén hozzám jött, hogy nem vették fel az unokahúgát az egyetemre, beszéljek Aczéllal…

Hát ilyen volt, van, és lesz is a hatalom és a művészet viszonya. Ugyanis a művészt – jobb esetben – nem érdekli a politika. Akkor viszont lehet, hogy kritikus reflexióval fog véleményt mondani olyan társadalmi jelenségekről, amikről az államhatalmat képviselőknek más a véleményük, ez pedig összeütközést szül. Esetleg csak simán nem a hatalmon lévők szájíze szerint alkot. Franciaországban például minden új kormány megalakulása után leváltják a Nemzeti Színház igazgatóját és újat neveznek ki, pedig gondolom, senki nem kérdőjelezi meg, hogy Franciaország jogállam lenne. De gondoljunk csak bele, hogy a több mint 2000 éves egyház működése során miként szponzorálta a művészetet? Sokszor a saját maga által létrehozott cenzúra és inkvizíció elől menekítve kedvenc alkotóit, de persze volt akkor is, aki rosszul járt. Mondjuk annyiban szerencsésebbek voltak, hogy az elmúlt 2000 év alatt, szervezeti mélyrepülései miatt sem váltotta le senki őket négyévente, holmi népszavazással. Nem túlzok, ha azt állítom, hogy ma az összes földi intézmény közül a katolikus egyház rendelkezik a legjelentősebb művészeti gyűjteményekkel, amelyekben minden évben emberek milliói csodálják az alkotók szellemi és művészeti nagyságát. Természetesen ideértve az építőművészet alkotásait is. Mert arról valahogy el szoktunk feledkezni, hogy az is egy bizonyos szint felett művészet.

Tehát lehet ezt a viszonyt hosszútávon jól is csinálni, nüánszok és gyermekbetegségek ellenére is. Nyilván, akinél a pénzes láda kulcsa van, az fogja eldönteni, mire költ, mit támogat. De ha hagyja a neki nem tetszőt is élni, akkor esélyt adhat önmagának arra is, hogy ha esetleg téved, és nem a megfelelő értéket támogatta, mégiscsak hagyta, hogy az is megmaradjon. Merthogy a történelem erre is szolgál szépszerivel példákat, mint például a rómaiaknál. A leigázott népeknek nem csak a hatalmat, és az ezen alapuló római jogrendet és közigazgatást vitték el, hanem a meghódított népek isteneit is „importálták”, művészetüket pedig hazavitték. Ezzel megtermékenyítve a saját kultúrájukat és egyúttal megőrizve azt a következő évszázadok számára.

Csiszár Róbert