Művészet és közönség III.

A festett malaszt

Kitekintés

Most látom, hogy milyen hülyeség ez az alcím: Kitekintés. De most már mindegy, ez marad. Arra akartam ezzel utalni, hogy valami nemzetközi tanulsággal is kellene szolgálnom. Jelesül, hogy az eddig felvázolt helyzet magyar sajátosság-e vagy annál egyetemesebb probléma? Esetleg szocreál utánérzés? De mint látni fogjuk, nem foghatunk mindent a komcsikra.

Nem állom meg, hogy ne saját élménnyel kezdjem, mielőtt rátérek tulajdonképpeni témánkra: 1988-ban történt Párizsban. A Párizsi Magyar Intézetben rendeztem kiállítást a Szolnoki Művésztelep alkotóinak munkáiból Madaras László kollégám közreműködésével. A művészetek fővárosa Párizs, érthető volt aggodalmam a megnyitó sikerével kapcsolatban. Az intézetnek magyar a személyzete, ők ismerik a párizsiakat, tehát megnyugtató szavaiknak hinnem kellett. A prognózis a következő: Eljön negyven-ötven jól öltözött úr és hölgy, a fele magyar emigráns, illedelmesen meghallgatják a megnyitót, aztán két perc alatt felfalják a szendvicseket, s mint aki jól végezte dolgát, hazamennek. És ennyi, ezzel a kiállítás el is van feledve. Most már tényleg érdekelt a megnyitó! S mi történt? Eljött negyven-ötven jól öltözött úr és hölgy, a felük magyar emigráns, illedelmesen meghallgatták a megnyitót, aztán még menetközben megtámadták a szendvicseket hozó pincéreket. Egy tálca sem ért el az asztalokig, hiába próbáltak a felszolgálók védekezni. Fél óra múlva már békésen és magányosan borozgattunk a személyzettel. Hát ennyi volt, gondoltam, anélkül, hogy bármiféle következtetést próbáltam volna levonni 28 évesen.

Most már jöhet a festett malaszt. Azért ez a cím, hogy ne csináljak titkot abból, hogy olvasmányaim közé tartozott Tom Wolfe könyve, ami az amerikai helyzetet taglalja, igen kegyetlenül a második háború utáni évekből.

Andy Warhol: Campbell leveskonzerv, 1962 © timeout.com

1900-ig a művész a porondját, ahol becsületét, dicsőségét, javait és sikereit szerzi, kétszer helyezte át. A 17. század Európájában a művész a szó szoros értelmében bejáratos volt a nemességhez és a királyi udvarhoz. Szépművészeten és udvari művészeten ugyanazt értették. A 18. században a szalonok világa következett, ahol a gazdag műpártolók fogadták az ünnepelt zseniket. A 19. századra a feltörekvő generáció áttette törzshelyét a kávéházakba, ahol egy-egy vezéregyéniség körül csoportosult, s ordítva vitatkozott a modern művészet új irányiról. 1900 tájára már Picassoék olyan alkotásokkal álltak elő, amelyek megzavarták a meghitt polgári világlátást. A Montmartre vált bohém művésztanyává. Kellett néhány év, hogy a közízlés közelítsen a modernek felé. Ez ismétlődött New Yorkban is a 40-es években, mikor a farmernadrágos új honfoglalók úttörői megjelentek. A közízlés ugyan lassan változik, de megjelentek az első fizetőképes műértők, hozzájuk az ideológiákat gyártó szakértők, s így hármasban alakítottak egy elit zártkörű klubbot. S a közönség közben hol volt? Ők bizony erre az eseményre nem kaptak meghívót. Mire egy kiállítás megnyílt, már minden el volt intézve: a művészet irányvonala, ideológiája, kritikája és ellen kritikája. A tárlatlátogató turisták, iskoláscsoportok, vasárnapi apukák, esetleges tényleges érdeklődők csak statisztikai számokká váltak egy-egy múzeum adminisztrátorai számára. Lehet, hogy túlzó ez a vélemény, de mindenesetre ekkor támadt valami szakadék művész, ideológus, műértő elit csoportja és mezei tárlatlátogató között.


Zsolnay László

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s