Mementó

Meggyes László Vendel: A város peremén (Damjanich János Múzeum gyűjteménye)

Meggyes László Vendel festőművész tavaszi gyerek volt. Most ünnepeltük volna 59. szülinapját márciusban. Igen, ünnepeltük volna, mert barátunk volt, s igaz barátok között ez így szokás. Most mégis nélküle emlékezünk meg róla, mert egy számunkra ismeretlen hatalom úgy döntött, hogy ő már örökké 50 éves lesz. Verebes György festőművész írását idézzük:

Azokban az időkben, amikor az élet minden területét eluralja a harsogás és a látványosságra való megszállott törekvés, az öntömjénező harsonák süvöltése és az üstdobok pergése mögül megszólal egy csendes, tiszta hang. Rendre így van ez, amióta van a világ, amióta a világban ember van, de még inkább, amióta az ember abban a tévhitben él, hogy ő van a világban és nem a világ van őbenne. A külvilág élménye egyeduralkodóvá válik, gólemmé növekszik, az ember öntudatát mérhetetlen űrben tehetetlenül sodródó porszemmé silányítja. A tudat pedig mindezt képtelen elviselni. Önmaga elvesztésétől való páni félelmében megkezdi kétes önigazolását, az egyéniség kultuszának tébolyult táncát. Ebben a fékevesztett kavalkádban azonban alig észrevehetően, de rendíthetetlenül ott van a felesleges törekvésektől, hősködéstől és érzelgősségtől mentes nemes, tiszta emberi hang. Akinek van füle, hallja. Aki egyszer meghallotta, tovább énekli. Ez a benső ének az ember legszebb hagyatéka. Bármiről mesél, mindig ugyanazt meséli. Bár megtehetné, nem rajzol drámai íveket, nem szánkázik crescendók és pianissimók örvényein, az ujjongás eufóriája és a bénult rettegés egyaránt távol áll tőle. Ez az ének, ha fest, önmagát festi. A virágzó gyümölcsfában, a gyűrött terítőben és az évektől barázdált kézfejen az egyetlen dolgot látja, ami van: szépséges önmagát. Ha szenvedéllyel él, ezt önmaga szabad akaratából teszi. Ha tudással, eszközzel él, nagyvonalúan teszi. Nem harsog, nem kiabál, nem dicsekszik és nem siránkozik. Ez az ének, ha fest, derűvel fest, az egyetlen módon, ahogyan a világot, mint önmagamat, szemlélni érdemes. Ismeri a múltat, de nem rabja annak. A jövő pedig ismeri őt, mert ő maga a jelen, a mindenütt jelenlevő, a mindig jelenlevő ének, a rendíthetetlen, tiszta hang, amely bármit fest, önmagát festi. Őt festi Meggyes László Vendel mindig, mindenütt. Akinek van szeme, látja. Akinek füle van, hallja.

Verebes György

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s