Baráth Fábián: Tájképek

Tájképek, amik egyébként szobrok. Baráth Fábián szobrai

Nem tudom, mikor találkoztam vele először, s azt sem, hogy hol. Az első vele kapcsolatos emlékem az, hogy ül a Szolnoki Művésztelep kertjében, és egy bográcsban halászlét főz. Csendesen, nyugodtan, komótosan. Talán bronzot öntöttek vagy kiállítást nyitottak, de még valószínűbb, hogy egyszerűen csak szép idő volt. Hosszan, órákon át főzött, közben hangfalakat cipelt ki műterméből, és Vivaldit hallgatott. Nem hívott be a műtermébe, én sem kértem rá. Elég volt a napfény, a béke és a halászlé illata.

Így történhetett, hogy a múzeum udvarán úgy rendezte meg szolnoki bemutatkozó kiállítását, hogy nem láttam előtte a melóit, ahogy ő szokta nevezni a szobrait. Nagy, fekete vasidomok, letisztult geometrikus formák hevertek az udvaron, amiket gyanakodva néztek a szolnoki hagyományokon, a realista művészeten nevelkedett kollégáim. A ki nem mondott kérdés nekem szólt: Mi ez itt? Mi itt a végeken egyszerűbb nyelven beszélünk. Én sem kezdtem minimál art-ról beszélni, új geometriáról, konstrukciókról, mert magam sem értem igazán ezt a szakmai zsargont, hanem a Tiszáról meséltem. Víz által kimosott kövekről, parton rekedt halászladikokról, megkövesedett tájakról.

Aztán többször összefutottunk, hol munkaügyben, hol csak úgy, véletlenül. Talán már ősz volt, mert fatüzelésű kályhát épített, mikor először beszélgettünk a műtermében a melók között. Bennem már volt pár pohár bor, jólesett a gipsz, a műteremben felhalmozott fa illata. Versekről beszélgettünk, különösen Kosztolányi Hajnali részegségéről. A bor tette-e, vagy Kosztolányi, vagy mindez együtt? A műterem homályos üvegfalán át látni véltem azt a bizonyos bált a csillagok között, s a sziporkázó ég alatt Fábián tájszobrai elevenedtek meg. Földabrosz darabok kis plakettekből összerakva, hegyek-völgyek, vízmosások, mind ismerősek valahonnan, s mégis oly mások. Nem evilágiak, bár képzeletben mégis bebarangolhatók a felborzolt felületek, amik jól láthatóan, különösen érdeklik, mint olyan művészt, aki maga önti a bronzot, s a felületek játékában, összekuszálásában, cizellálásában ugyanolyan örömöt lel, mint a formák megalkotásában.

Baráth Fábián: Emlékműterv

Itt alkot nálunk, alakja feltűnik a szolnoki utcákon, lassan szolnokivá válik kevés szavával, csendes szobraival, amik mégis csodás meséket mondanak a mesékre vágyóknak.

zsolnay

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s